Egy szöszös sarokban vén citera. A tatabányai termelőszövetkezet műbőr munkakönyvében megsárgult fénykép, rajta szigorúan zárt ajkakkal, vádló tekintettel bizonyos Losoncziné. Bambán bólogató porcelánfigurák. Rozsdás dobozkák, kisautók, pecsétek, tollak, csecsebecsék, üvegcsék, fényesre morzsolt rózsafüzérek, egykor kedélyes kotyogók, teáskannák, bakelitek, míves nyelű kések: pókhálós polcokra zsúfolva pletykálnak a múltról, s búsongnak a jelen dohos számkivetettségén. Így a napi fogyasztás mesterségesen gerjesztett tempójától kissé eltompulva valósággal beleborzong az ember a lomkupacok néma, társas magányába – villan be a hónapokkal ezelőtti érzés, miközben már Laci bácsi standjánál, a szokásos hét végi bolhapiacon, a Petőfi Csarnok tövében toporogva matatunk a régi zsebórák és az évtizedes papírpénzek között. Dolgom épp nem volt arrafelé, egy sietős tavaszi napon mégis elvitt valami furcsa vonzás a Mester utca és a Dandár utca sarkáig, a Ferencváros omlatag bérházai közé. Bazáruház – hirdette egy pinceajtó fölött a cégér, s az ilyesmi még a fene nagy rohanásban is megcsiklandozza az ember kíváncsiságát. Talán most is ott áll az ócskásbolt előtt egy kiszolgált kerékpár, érdemes betévedni. Már tél, és a Városliget, Laci bácsi nagy műgonddal sorba rendezett kitűzőit tapogatom. A fagyszagú levegőbe néha sült kolbász illata szökik, a pokrócokra pakolt limlomok között járva mégis inkább azt a hónapokkal ezelőtti pinceillatot, a Bazáruház leheletét érzem. Ólomnehéz, fanyar a levegő, lassan hömpölyög az idő. Minden szippantásban érezni a magányosok, az elhagyottak ecetszagú melankóliáját. Hallani a régi lemezek, az elrongyolódott könyvek, a halomra hányt kacatok rekedt morgolódását.
Néhány perc sem telik el, Laci bácsi már a kibővített önéletrajza lábjegyzeténél tart. Szó esik libamájról és házaséletről, napi taposóról és a menekülésként választott belefeledkezésről, gyűjtőszenvedélyről, kincsvadászatról, a tárgyak lelkéről, az értékhez való hűségre egyre inkább képtelen emberről és ki tudja, még miről. Megtudom, hogy a maga közel nyolcvan évével ő a piac nagy öregje, elemi csapás esetét kivéve itt strázsál minden héten, és persze dehogy a hébe-hóba sikeredő üzlet kedvéért. Évtizedek óta lelkes gyűjtő, sőt, érmegyűjtés kérdésében országos szaktekintély. Angol srác sodródik mellénk, a senki lomjai között megakad a tekintete egy Lenin arcképével megspékelt órán. Tapogat, latolgat, alku alkut követ. A londoni kalandor és thaiföldi barátnője végzetes szerelembe esnek az arcképpel súlyosbított birodalmi csecsebecsével. Görbe tükörben a globalizáció. Abban a pillanatban torlódik múlt és jelen, a semmiből kötődés fogan, amitől kacatból újra kincs lesz, a thai lánynak tetszik a kecskeszakállas férfi profilja, Laci bácsi pedig boldog. Örömében pénzt csúsztat a kezembe. Budapest, 1946. évi május hó 24-én, Magyar Nemzeti Bank; tízmillió milpengő – áll a megbarnult papiroson.
Néha előveszem, fogdosom, szagolgatom, és csak mosolygok. Pláza helyett kitévedtem a bolhapiacra, és egy vasat nem költöttem. Sőt. Laci bácsinak hála, milliomos vagyok.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
