Tulipános poháron át

Kettészakadt Magyarországról beszélünk már jó ideje, s alig emlékszünk valamire, amiben jobb és bal, kormány és ellenzék egyetértett volna az elmúlt években. Pedig tavaly például volt ilyen. A pálinkatörvényt, amely a magyar prémiumpálinkákat és kereskedelmi pálinkafőzdéket védi, nagy egyetértésben szavazta meg az összes parlamenti párt, s aztán jó tett helyébe jót várj alapon idén, az év elején a Destillatán, a gyümölcspárlatok világversenyén 13 ország 188 főzdéje között magyar pálinkaház, az Agárdi lett a világbajnok. Pedig még csak nyolc éve kezdődött a magyar pálinka felfutása a vegyigyümi, illetve a feketecímkés cserkó korszakból, amikor ajánlatos volt sietve lezúdítani a kísérőt úgy, hogy a sör előtt már ne nagyon lehessen érezni az ízét. Most pedig az ország legjobb szakácsai egymással versengve találnak ki pálinkás sülteket, desszerteket és olyan ételsorokat, amelyeket végig lehet kortyolgatni a világ legjobb pálinkáival. A jobb magyar kocsmákban a tulajdonosok az elmúlt egy-két évben már lesöpörték a felső polcról a viszkiket, a vodkákat, a likőröket, s most már díjnyertes magyar pálinkák sorakoznak a díszhelyeken.
Gyülekeznek az EU által eredetvédett magyar pálinkák is, az idén a újfehértói fürtösmeggy kapta meg az előkelő besorolást, 2010-ben a göcseji körtepálinka áll be a rangos sorba. Pedig a Kádár-korszakban a pálinka alapanyagában (mindent bele a rohadt gyümölcstől a páratlan gumicsizmáig) a fogyasztásáig (inkább igyon a nép, minthogy gondolkozzon vagy cselekedjen) az igénytelenséget, a magatehetetlenséget, a nem gondolkodást, a végső lepusztulást fejezte ki. Innen állították talpra a magyar pálinkát az újabb évezred magyar mesehősei, a pálinkások, akiket valami rejtélyes oknál fogva pártállástól, értékrendszertől és kortól függetlenül mindenki szeret. Ők és a pompás gyümölcspálinkák a legkisebb közös többszörös ma Magyarországon.
Pedig mennyire mást jelent pálinkát inni ma nyilvánosan, mint akár tíz éve. Van benne nemzeti büszkeség, személyes emberi tartás, van benne ízlés, elegancia, van benne gasztronómiai tudás és van benne mérték. Igaz, nagyon sokat változott az ezredforduló után a magyar pálinkafogyasztás koreográfiája is. Eltehetjük – meglehet végleg – a németes snapszos gyűszűket a sufniba, mert a talpas, szűk szájú tulipános poharak, amelyekbe nem felest vagy háromcentes kicsit, hanem szigorúan két centet vagy négy centet töltünk, bizony kiszorították őket a pálinkadivatból. Aranyérmes, championdíjas, válogatott, friss gyümölcsből készült pálinkákat nem hűtünk jegesre, és nem zúdítunk le egy huzatra torz grimasz kíséretében, még akkor sem, ha ötven- vagy hatvanfokos némelyikük, nem öblítjük le sörrel sem elérzéstelenítésképpen, hanem megillatoljuk pompás gyümölcsillatát, elnézegetjük lomha hullámait a pohárban, és lassan, kortyolgatva, ízlelgetve isszuk. Hagyunk időt az ízeknek. Hagyjuk, hogy meséljenek, és inkább jó magyar ásványvizet vagy forrásvizet iszunk a pálinka mellé bőségesen. És máris van ebben a nagy mostani ország-világ sötétségben valami felragyogó szépség, valami méltó, valami ünnepi.
És akkor eszünkbe juthat még az is, hogy ezek a magyar pálinkások most, a legnagyobb válság közepette nekiálltak új, még nagyobb kapacitású, még többet tudó lepárlókat venni, kávézót, kóstolóházat nyitni. Egyszóval ezek a pálinkások még mindig mernek álmodni, még mindig mernek hinni a jövőben, mernek hinni bennünk is, jó ízlésű, pálinkaivó, hazaszerető magyarokban. Akkor mi miért is ne hinnénk magunkban és egymásban?