Az alkalmazkodáskényszer rákfenéje

A múlt héten Bajnai Gordon Bécsbe ment, hogy beszámoljon válságkezelő programjának eredményességéről az összegyűlt nemzetközi bankároknak, elemzőknek és pénzügyi szakértőknek. Előadásának a Kényszerből erényt címet adta, amelylyel egy szerinte sajátos magyar tehetségre – a vészhelyzetek sikertörténetté való átalakítására – hívta fel a hallgatók figyelmét. Arról, hogy a tavalyi vészhelyzet miért és hogyan alakult ki, kevés szó esett. De a miniszterelnök úr logikáját követve úgy tűnik, azért volt szükségünk a múlt évben egy méretes vészhelyzetre – a fizetésképtelenség veszélyének kialakulására –, hogy az általa felfedezett nemzeti tehetséget a világ ismét megcsodálhassa.
Tehetségünk bizonyítéka – szintén Bajnai úr szerint – a kényszer időszerű felismerése volt. Későn, de még mindig időben megértettük a tőke szavát, és fájdalommal, de zokszó nélkül a legnagyobb költségvetési hiányból néhány hónap alatt a legkisebbet faragtuk az Európai Unióban. A tőke irántunk táplált bizalma visszatért, a forint ismét erős lett, a bankok épségéhez nem fér kétség – még akkor sem, ha adósaik növekvő hányada a nyomor szélén tántorog –, a majdani növekedés pedig már csak a nyugat-európai országok talpra állásától függ. Mi tehát megtettük a magunkét, most rajtuk a sor. Újdonsült erényünk tartós lesz, hiszen az egymillió-hétszázezer lakosságidevizahitel-szerződés az erős forint politikáját kényszeríti az országra, amely csak a feszes költségvetés, a „szerkezeti reformok” (magyarul: a szociális kiadások lefaragása) alapján valósítható meg. Mert ennek hiányában a forint ismét gyengülne, ami a devizahitelek bedőlését jelentené. Márpedig az egymillió-hétszázezer lakossági devizahitel olyan politikai tényező – mondta a miniszterelnök –, amellyel szemben semmilyen kormány sem tudna ellenszegülni. (Ezek szerint a Magyar Nemzeti Bank és a kormány az elmúlt négy évben minden hazai és nemzetközi figyelmeztetés ellenére éppen azért pártolta a devizahitelek elburjánzását, hogy kikényszeríthesse a „szerkezeti reformokat”. Íme tehát a kényszerből erény politikájának még egy ragyogó példája.) Arról persze már nem hallottunk, hogy az erős forintnak milyen hatása lesz a növekedésre, az import beáramlására és az exportra, annak ellenére, hogy a miniszterelnök a külkereskedelemre épített gazdasági modell folytatását – tehát éppen a forint árfolyamára legérzékenyebb gazdaságpolitikát – pártolta.
Mindez itthon nem is lenne figyelemre méltó, hiszen a terebélyes beszéd csak a Reformszövetség ismert javallatainak sokadik ismétlése volt. De Bajnai úr azt is elmondta, hogy politikai nézetét Charles Darwin elméletéből meríti, miszerint „a túlélő nem az erős vagy az okos, hanem az alkalmazkodni képes faj”.
Lépjünk át azon az abszurditáson, hogy egy szocialista kormány politikai ihletét éppen abban a forrásban véli fellelni, amelyből a vadkapitalizmus atyja, Herbert Spencer elhíresült társadalomelméletét alkotta Darwin kutatásai alapján. Szintén lépjünk át azon az immár egy évszázada leselejtezett szellemiségen, amely a természettudományok törvényszerűségeit erőlteti a társadalomtudományok egészen más jellegű szerkezetére. Lépjünk, mert a tákolmány összeomlik, ha figyelembe vesszük, hogy a természet versenyét a természet, a társadalmi és gazdasági versenyképesség szabályait pedig azzal szöges ellentétben nem a természet, hanem az ember alkotja, ráadásul nem a természet törvényei, hanem érdeke, hatalma, hite, intelligenciája és erkölcse bonyolult, gyakran viharos keveréke alapján.
A mellbevágó beismerés tehát nem ezen tételekben, hanem a történelmünk folytán gyakran felbukkanó, de ’56 óta alapértékké, majd az elmúlt húsz évben parttalanná kovácsolt alkalmazkodásmítosz felhasználásában rejlik. A „kompország”, a „közvetítő”, a „kelet és nyugat közötti híd” metaforája az alkalmazkodás és az ügyeskedés megannyi változatának elméleti szintre emelését szolgálja. (Nem is volt meglepő, amikor Bajnai úr előadása a levezető elnököt a magyarok elcsépelt jellemzésére emlékeztette, miszerint a magyar az, aki a forgóajtón utánunk jön be, de előttünk megy ki.) A mítosz szerint országunk kicsi és nyitott, amely tőke, természeti kincsek és adottságok hiányában kénytelen az alkalmazkodás pályáját választani. Szerzői és terjesztői – mint a miniszterelnök – arra már nem térnek ki, hogy a fajlagosan kevesebb mint feleannyi külföldi tőkét importáló Ausztria vagy Dánia, vagy a nálunk jóval kisebb Szlovénia miért nem érez hasonló kényszert, hogy az ő esetükben melyek lennének azok a behozhatatlan természeti kincsek és adottságok, amelyek jólétüket megalapozzák. Arról sem beszélnek, hogy az EU tagországainak fele kisebb, mint Magyarország. Nem teszik, mert az alkalmazkodási kényszer mítosza a magyar elit hatalmi legitimitásának sajátos alapja. Ők – a mindenkori magyar elit – ugyanis az a társadalmi réteg, amely az alkalmazkodás kivitelezésére építi hatalmát és személyes jólétét. Ők tudják, mit kíván a tőke és a hatalom – legyen az Bécs, Moszkva, Washington vagy Brüsszel –, akik tudják, hogy a „kicsi és nyitott” kiszolgáltatottságát csak az alkalmazkodás technikáival lehet kezelni, és akik képesek meggyőzni minket, hogy az általuk közvetített kívánságok és elvárások nemcsak jogosak, hanem teljesítésük valójában hazánk és társadalmunk érdekeit szolgálja. Alkalmazkodjunk, mert semmink sincs (hogy aztán tényleg semmink se legyen). Alkalmazkodjunk, mert adottságaink és tehetségünk csak akkor érvényesülhet, ha azokat az említettek alkalmazására bocsátjuk. Mindezt persze csak egy begyepesedett, retrográd nacionalista vonhatja kétségbe.
Pedig Bajnai úr ihlete nemcsak Charles Darwin kutatásának sületlen alkalmazása, hanem növekvő jellemtelenségünk melegágya is. Mihez, kihez alkalmazkodjunk, ha az erő és az ész nem a fennmaradás biztosítéka? Ha nem az eszünkre, erőnkre és szorgalmunkra számítunk, mi és ki az, amihez vagy akihez alkalmazkodva egy szebb jövőben reménykedhetünk? Mások miért nem mondanak le erejükről és eszükről, ha a fennmaradás valóban az alkalmazkodási képességtől függ?
Valóban tiszteletre méltó az olyan erény, amelyet nem a szabad akarat, hanem a kényszer szül? Tényleg olyan példamutató az, aki a forgóajtón utánunk jön be, és előttünk távozik? Az ember dicsősége tényleg nem a saját és közössége erejéből megteremtett alkotásból, hanem az alkalmazkodásból áll? Athén és Róma tényleg az alkalmazkodás csíziójának elsajátításától lett oly nagyszerű? Kihez, mihez alkalmazkodott Szókratész, Newton, Galilei és Einstein, vagy ha úgy tetszik, Bismarck, Churchill és De Gaulle, Rákóczi, Petőfi vagy Wojtyla pápa?
Persze kétségtelen, hogy a politika a lehetőségek művészete. De az alkalmazkodásnak csak akkor van értelme, ha annak segítségével céljaink és értékeik megvalósulhatnak. Jó lenne, ha nem a „fiskális egyensúly” vagy az azzal való trükközés földszinti vitájával töltenénk időnket, hanem azzal, hogy milyen lehetne életünk tartalma, hogy kik, milyenek szeretnénk lenni. Azzal végre, hogy miből is állhatna a szabadon választott magyar erény.

A szerző közgazdász, jogász, egyetemi tanár