Élet a hó alatt

Azt mondják, már nem sokáig tart ez a zsivány világ. Szeretném hinni. Talán minden jóra fordul, de ha a politikai felelősség mellett végre tényleg megjelenik a jogi felelősség, ki épít fel hirtelenjében annyi börtönt, hogy ezek mind beférjenek? És ki eteti meg addig is a lerongyolódottakat? Erről is sokat mutat a televízió. Most, a nagy hidegek környékén minden második aluljáróban gulyáslevest szürcsölnek magányos, szőrös, foghíjas emberek. Sokatmondó a tekintetük. Az ember bánatosan és tehetetlenül nézi őket. Mit is tehetne? A szomszédos kis téren szelektív hulladékgyűjtőt állítottak fel nemrég. Múltkor, amikor arra jártam, két hajléktalan éppen a telefonfülkényi üveges tartályokat borította fel nagy robajjal. Visszaváltható üvegeket kerestek. Az arra járók rájuk sem néztek.
Tegnap estefelé átcsúszkált hozzám az egyik szomszédom, újra elmondta, hogy ellopták a saját udvarából az alumíniumlétráját, két héttel azután, hogy a kocsiját feltörte valami előember. Átlagtörténet, tizenkettő belőle egy tucat, de jólesik kibeszélnie az egészet magából az elkeseredett embernek. Az életből egyre jobban hiányoznak a szép történetek. Viccek ugyan még vannak, de az nem ugyanaz, kínunkban találjuk ki valamennyit. Talán nem véletlen, hogy sok a magába forduló, múltról merengő ember. Ez sem jó. Az élet úgy hozta, hogy a mi történelmünkben túlságosan sok a szomorúság. És mit tesz erre az elmebeteg magyar politika? Becsukatja a Lipótmezőt, a depressziós betegeket meg kizavarja az utcára tovább terjeszteni a kórt. Őrület.