„hol átlátszón, mint szálka az üvegben,
    egészen jég alatt volt minden lélek;
s feküdt vagy állt, szobornál merevebben,
    fejest vagy talpast, - s volt kinek a lába
    arcához görbült, gyötrelmes ivekben.”

Biztos velünk volt a baj, és ma van minden rendben. Azért is gondolom így Dantén túl, mert mi Shakespeare-rel is ki voltunk békülve, a Hamletet kifejezetten szerettük, nagyokat tudtunk beszélgetni arról, hogy valami dramaturgiailag nem stimmel, mert hát mindjárt a legelején visszatér Hamlet atyjának szelleme a túlvilágról, és elmondja, mi a szitu, majd Hamlet felvonásokon keresztül azon töpreng, vajon van-e túlvilág:

 „Meghalni – elszunnyadni – semmi több;
S egy álom által elvégezni mind
A szív keservét, a test eredendő,
Természetes rázkódtatásait
Oly cél, minőt óhajthat a kegyes.
Meghalni – elszunnyadni – és alunni!
Talán álmodni: ez a bökkenő;
Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,
Ha majd leráztuk mind e földi bajt,
Ez visszadöbbent. E meggondolás az,
Mi a nyomort oly hosszan élteti.”

Mi több  – ó, irgalom atyja, ne hagyj el! – nekünk meg kellett kívülről tanulni Hamlet monológját. Tényleg, belegondolni is rémes. Egy gimnazistának! Igaz, a magyartanárnőnk sem volt az a haverkodós fajta, szigor volt, fegyelem volt, számonkérés volt. A világ egyik legjobb tanára volt. Tele voltunk memoriterrel. 

Még a legostobább lányok között is. És amikor a mi magyartanárnőnk édesapjához – Czine Mihályhoz – vendégségbe jött Sütő András, azt mondta Czine Böske az óra végén:

– Ma Sütő András jön hozzánk vendégségbe, akinek van kedve, eljöhet, és meghallgathatja a beszélgetést.

Az, hogy „akinek van kedve”, annyit jelentett, hogy aki nem lesz ott, megnézheti magát. Ültünk a szőnyegen, talán 1979 lehetett, és akkor Misi bácsi megkérdezte:

– Na fiúk, innátok egy pohár bort?

Mire Erzsi kétségbeesve:

– De apu, ezek még gyerekek, nem isznak bort.

– Te most maradj kicsit csöndben, kislányom. Fiúk, kértek bort?

És kértünk. Majd két-három órát ültünk a szőnyegen, és hallgattuk őket. Így történt, hogy aztán olvastunk kortársakat is. Sütő Andrást, Nagy Lászlót, Hajnóczy Pétert – A halál kilovagolt Perzsiából vagy Békés Pált: Darvak.

No és persze Jókait is. Nehézség nélkül.

Mondom, valami nagyon nem stimmelt velünk.

De térjünk vissza Kukorellyhez: „Azt nem tartom jónak, hogy irodalom helyett továbbra is irodalomtörténetet nyomatnak. Régi bácsikkal ijesztgetik őket, mint hogyha csak régi bácsik lennének az irodalomban. Sokkal inkább kortárs szövegeket kellene a fiatalok kezébe adni, mert azok nyelvezete és problematikája jóval közelebb áll hozzájuk.”

Sokat segít például, ha tudja az ember, ki kicsoda Dante művében, ki is Beatrice és kik azok a guelfek és a ghibellinek. Vagy mondjuk jó tudni, hogy milyen alkalomból írta Arany János a Walesi bárdokat, és ki is az a „derék”, aki elhunyt a csatában. Ettől kap a költemény egy vajszínű árnyalatot. Bár ez mindegy lehet ma már, hiszen Kukorelly szerint „Arany is lehet »ijesztgetős bácsi«”. Szerinte a pedagógiai hiba nemcsak az érettségiig tartó kedvet veszi el, hanem egy életre elvágja az utat a klasszikusokhoz is. „Sajnos mindenkivel ijesztgetni lehet a diákokat. Nem fognak megijedni, csak nem lesz kedvük hozzá. És aztán 48 vagy 68 éves korukban sem fognak Arany Jánost olvasni, mert már 18 évesen elijesztették őket. Úgy emlékeznek majd rá, hogy Arany valami öreg bácsi volt, aki a tölgyek alatt ücsörgött. Először meg kell hozni a gyerek kedvét – ha megjön, később magától is eljut a régi szövegekhez.”

Ha csak úgy nem.

Biztosan valami ütős gendertanulmányon keresztül kell ma megközelíteni Arany Jánost, esetleg bemehetne végre egy drag queen a gimibe – az ovi után –, és annak kellene elmesélni, miért ücsörgött Arany a tölgyek alatt. A Toldiról pedig szó se essék, hosszú is, nehéz is, unalmas is, elijesztené a diákokat.

És persze nem maradhat ki Wass Albert sem: „Wass Albert nem egy első vonalbeli író, enyhén szólva. Az első vonalba tuszkolni őt olyan, mintha engem betuszkolnának a magyar futballválogatottba. Szerintem még jobban helytállnék ott, mint Wass Albert az irodalom első vonalában.” 

Engedtessék meg nekem a vita. Wass Albert életművében bizony van legalább két „elsővonalbeli” mű, a Tizenhárom almafa és A funtineli boszorkány. Minden porcikájában „első vonalbelibb”, mint Kukorellytől bármi is volt és lesz valaha. És pontosan ebből következik, hogy Kukorelly hamarosan érettségi tétel lesz. 

 (Figyelem! Nem a régi bácsi Dosztojevszkijről van szó, hanem az Arany János-i problematikáról, lásd még Vörös Rébék például.)

Amúgy szeretném felhívni a figyelmet még egy apróságra. Az új kormány beiktatásakor el fog hangozni a Székely himnusz is. Nagy csönd vagy éppen ájult gyönyör kíséri ezt a bejelentést a jakobinus sajtóban és a jakobinus értelmiség köreiben. Ami azért érdekes, mert ugyanezek az elmúlt tizenhat évben egyfolytában arról csaholtak, hogy a a székely himnusz egy ócska műdal, nem is himnusz, rossz, magyarkodó, felesleges, giccses, értelmetlen, tulajdonképpen mindenki hülye műmagyar orbánista, aki énekli.

Most szeretik.

Hiszen a messiásotok már egy kampányrendezvényén eljátszotta ezt, nekifogott Wass Albertet idézni. Azt, hogy: „A víz szalad, a kő marad, / a kő marad.” Igaz, elsőre nem tudta elmondani, de aztán ketten-hárman összehozták végül, úgy, ahogy.

Szóval javaslom Kukorelly úrnak, kezdjen megbarátkozni Wass Alberttel is. Hátha ragad rá valami. Valamelyik mai mű vagy vélemény híg főzetén kívül is.