Euró, az új csodaszer

Nagy betegségek idején az ember gyógyírt keres. Mindenfélét megpróbál, ám amikor a baj mégsem múlik el, kínjában hajlamos csodát várni bármitől, amit egyébként józan megfontolás után valószínűleg elvetne. Ilyen varázsszernek tűnik az euró. Egyre-másra hangzik el, hogy az euró mielőbbi bevezetése mennyire fontos gazdaságunk talpra állításában. Az eurótagság eleve megelőzte volna a válság ilyen méretű súlyosbodását. Látható, hogy az euróövezet országai közel sem szenvedik meg enynyire a recessziót.
Érdemes elgondolkodni e lépés megkérdőjelezhetetlennek kikiáltott előnyeiről, különösen mostanában, amikor külföldi szakmai körök egyre nyíltabban kimondják, hogy az euró is válságban van. Az Európai Központi Bank (EKB) decemberben tanulmányt adott ki Kilépés és kizárás az EU-ból és az európai monetáris unióból – gondolatok címmel. Ebben annak a jogi lehetőségeit vizsgálja, hogy van-e mód egy tagország kilépésére vagy kizárására az euróövezetből. A konklúzió, amely szerint mindez lehetséges, habár a jogi bonyodalmak és politikai következmények szinte lehetetlenné teszik, nem annyira fontos, mint maga a tény, hogy a téma egyáltalán napirendre került, és nem csak bennfentes folyosói suttogások formájában. Az EKB nincsen egyedül a felvetéssel, legutóbb éppen Thomas Mayer, a Deutsche Bank vezető közgazdásza a Die Weltnek úgy nyilatkozott, ha nem sikerül megfelelő megoldást találni a görög pénzügyi válságra, az euróövezet fel is bomolhat.
Ez az eshetőség eddig tabutéma volt, most vajon mi történik? Csupán annyi, hogy a válságban kibuknak az euróövezet szerkezeti problémái, amelyek se nem új keletűek, se nem meglepők. Az optimális valutaunió témájának könyvtárnyi irodalma létezik, amiből érdemes kiemelni néhány egyszerű alapfeltételt: olyan országok tudják sikeresen megvalósítani, amelyek gazdaságszerkezete hasonló, hasonlóan válaszolnak külső gazdasági sokkhatásokra, ár- és bérrendszerük rugalmas, tőke- és munkaerőpiacuk viszonylag nyitott. Ezen feltételek fennállnak az euróövezet néhány országa között, de semmiképpen sem igazak a mai 16 tagra.
Spanyolország, Portugália, Olaszország, Írország és Görögország élvezte a valutaunió előnyeit a konjunktúra idején, amikor a német márka mintájára szabott euró alacsony kamatot biztosított a hiteléhes, felpörgő gazdaságoknak. Az EU súlya, a közös pénz biztonsága, az EKB erélyes inflációellenes monetáris politikája és nem utolsósorban az agresszív befektetői hozamkeresés lehetővé tette a gyengébb lábakon álló gazdaságoknak, hogy majdnem ugyanolyan olcsón finanszírozzák felduzzadt adósságukat és beruházásaikat, mint például Németország.
Derűre ború, mondja a közmondás, és ennek leglátványosabb példája szegény Görögország, amely kénytelen volt januárban bezárni több mint 40 múzeumot, hogy a személyzet fizetését megtakaríthassa. Általános megrovás sújtja, ami igazságtalan dolog, hiszen annak idején minden illetékes szervezet tudta, hogy Görögország nem felel meg a csatlakozás gazdasági feltételeinek. A valutaunió nem rendelkezik a bajba jutott tagországok pénzügyi kimentéséről, az EU, az EKB és a valutaalap a színfalak mögött tárgyal a görögök megsegítésének vagy sorsára hagyásának mikéntjéről, így aztán az aktuális hírek függvényében ingadozik az euró árfolyama.
Milyen tanulságokat vonhat le mindebből Magyarország? Talán meg kellene fogalmaznunk, hogy mit remélünk az eurótól, és ezek a remények mennyire reálisak. Csatlakozásunk kinyilatkoztatott célja az árfolyamkockázat megszüntetése révén a kereskedelem és a befektetés élénkítése volt, a kimondatlan ok pedig az EU-ba való minél szorosabb beolvadás. A mai válságos időkben megroggyant gazdaságunk stabilitását, viharvert valutánk révbe mentését remélik politikusaink az eurótól. Amikor a forint megszűnik, spekulálni sem lehet ellene, gyengülése nem hizlalja tovább nemzetközi adósságunkat, a svájci frankban felvett lakáshitelek csak annyival drágulnak, amenynyivel a frank erősödik az euróhoz képest, a gazdaságunkat uraló nemzetközi cégeknek a valutakockázattal sem kell számolniuk hasznuk repatriálásakor. Óriási könnyebbséget jelentene az alacsony eurókamat, amely hozzásegítené a kórosan eladósodott államot és magánszektort az olcsóbb kölcsönökhöz és adósságszolgálathoz. Elveszne a nemzeti fizetőeszköznek az a viharjelző szerepe, hogy mozgásával jelezze a makroökonómiai problémákat. Kimondatlanul pedig ott él a remény, hogy mint a valutaalap, az EKB is kisegítené a csődbe jutott országot.
Beváltaná-e az euró ezeket a vérmes reményeket? A közgazdaságtan nem természettudomány, nem meghatározott törvények szerint működik. Mint ahogy minden tanulmány ellenére az euróövezet is egy nagy kísérlet, amelynek sorsa bárhogyan eldőlhet, ezt sem lehet pontosan megjósolni. Ám a rendelkezésünkre álló tapasztalatok alapján kikövetkeztethetünk néhány dolgot.
A nemzetközi gazdasági életbe való integrálódást segítheti a fő kereskedelmi partnerekkel közös valuta, ám kérdés, hogy ez az előny elég jelentős-e ahhoz, hogy megérje az áldozatot. A University of Essex és a London School of Economics azt kutatta, hogy a valutauniók mennyiben segítik elő a tagok közötti kereskedelmet. Januárban megjelent kutatási eredményeik szerint az euró esetében ez a számszerűsíthető előny közel van a nullához. Mivel legfőbb kereskedelmi partnerünk az EU – exportunk nagyjából 80 százaléka az EU-ba irányul –, és nemzeti össztermékünk 90 százalékát multinacionális cégek állítják elő, legalábbis megfontolandó, hogy az euró még szorosabbra fűzné-e ezt a gazdasági kapcsolatot.
Még inkább húsba vágó kérdés, hogy tartós csődben lévő gazdaságunkon segítene-e az eurótagság? A forint nem azért ingadozik, mert nem tagja az euróövezetnek, vagy mert a Magyar Nemzeti Bank nem tudja a dolgát, hanem azért, mert jelzi a magyar gazdaság alapvető gyengeségét. Az euró létrehozásakor a Bundesbank azért ragaszkodott szigorú gazdasági feltételekhez a csatlakozók számára, mert a közös valuta egy gazdasági folyamatnak eredménye, nem feltétele kell legyen. Magyarország éppúgy vagy annyira sem felel meg az euróövezet kritériumainak, mint a most küszködő tagországok. A magyar gazdaság nem azért van válságban, mert a forint a fizetőeszköze, hanem mert olyan szerkezeti torzulásoktól szenved, amelyek lehetetlenné teszik, hogy adósságait csökkentse és valós gazdaságként működjön.
Mennyiben orvosolná ezt a gyökeres problémát az eurótagság? Mint a görög és más mediterrán eurótagországok jelen állapota mutatja, semennyiben. A tőkepiac megkülönbözteti az egészséges gazdaságokat a gyengélkedőktől, akár van közös valuta, akár nincs. Az euróövezet most szembesül azzal a problémával, hogy egy tagország is kerülhet csődbe, és döntenie kell, a politikai célok érdekében a gazdag tagországok mentőkötelet dobnak-e a csődbe jutottaknak.
Amennyiben megtörténne a mentés, szigorú feltételekhez köttetne. Szóba került, hogy a görögöket az EU közvetlen gazdaságirányítása alá vonnák a segély fejében. Az eladósodott országoknak kétségtelenül meg kell reformálniuk gazdaságukat, nem mindegy azonban, úgy teszik-e, ahogy az az ő szerves fejlődésüket, talpra állásukat legjobban szolgálja, vagy ahogyan a feltételeket diktáló országok jónak látják. Ezt a folyamatot már ismeri Magyarország, ahol húsz éve a valutaalap, a Világbank és az EU tanácsai szerint alakul a gazdaságpolitika és a mindenkori válságkezelés, hiszen abból sem ez az első.
Az eurótagsággal mindössze annyi változna, hogy fiskális politikánkat még jobban gúzsba kellene kötnünk, hiszen a valutaunió megfosztja a tagállamokat a monetáris politika eszközeitől. Recesszióból még egy fejlett, gazdag országnak is fájdalmas a kilábalás önálló monetáris politika nélkül, de egy lerongyolódott, belső piac nélküli látszatgazdaságnak szinte lehetetlen.
Az euró árfolyamára gazdaságunk a legkisebb mértékben lenne csak hatással, a kamatokat pedig az EKB a teljes övezetre szabja meg. Nincs olyan monetáris politika, amely adott pillanatban mind a 16 tagországnak megfelelő lenne, de ekkora különbségek esetén ennek katasztrofális hatásai lehetnek. A már fellendülő gazdaságok magasabb kamatokat kívánnak meg az infláció megelőzése végett, míg a recesszióból még elő sem bukkanó országoknak alacsony kamatra van szükségük, hogy ösztönözzék a gazdaságot. Az EKB komoly, felelősségteljes, kiváló szakhatóság, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az EU irányítói a nagyhatalmak, és valószínű, hogy az ő érdekük mindig többet nyom majd a latban, mint a „periféria” országaié.
Mit látunk tehát? Az euró nem oldja meg az alapvető gazdasági bajokat, azokat csak a nemzetgazdaság érdekeit szem előtt tartó, áldozatos és következetes munkával lehet orvosolni. Az euró nem jelentene könnyítést a társadalom számára, mert a gazdaság átalakításának – létrehozásának – szükségességét nem szüntetné meg, csak a mozgásterét szűkítené. Nem valószínű, hogy fizetésképtelenség esetén az EU kimentené Magyarországot, egyrészt mert a tagországok állampolgáraitól nem várható el folyamatosan ekkora áldozat, másrészt a szolidaritás ilyen mértékű megnyilvánulása különböző nemzetállamok között nem várható el. A kimentés egyébként sem válhat gazdaságpolitikai eszközzé, amint az állandó kölcsönfelvétel sem.
Az euró nagyszabású, izgalmas kísérlet. Tapasztalataiból rengeteget lehet és kell tanulnunk, és mindenképpen törekednünk kell arra, hogy elérjük azt a gazdasági szintet, amelyen érdemes megfontolni felvételi kérelmünket, mert kölcsönösen előnyös lesz belépésünk – nekünk és az euróövezetnek. Addig azonban a gazdaságunk építésére kellene összpontosítanunk a figyelmünket, mert csodák nincsenek, és a saját problémánkat saját magunknak kell megoldanunk. Kezdjük el!

A szerző közgazdász