Félszívvel

A nemzetközi sajtó kiemelt figyelme ellenére a forradalom ezúttal érdeklődés hiányában elmaradt. A közhangulatot érzékelve a szoros versenyben vesztes Julija Timosenko így az utca helyett a bíróságon küzd a politikai túlélésért. Tévképzetnek tűnik azonban, hogy az öt éve a barikád másik oldalán harcoló Viktor Janukovics visszatérésével korszakhatárhoz érkezett Ukrajna.

Öt éve hullámzott a tömeg Kijev központjában. Tízezrek vonultak narancsszínű zászlókkal, felháborodottan tiltakozva a választási csalások, Janukovics győzelme miatt. Szította a hangulatot és bátorította a tömeget, hogy – nem minden hátsó gondolat nélkül – a nemzetközi közösség is az ukrán demokrácia védelmére kelt, s nem ismerte el tisztának a választásokat. A csillogó, lelkes tekintetekből kiolvasható volt, hogy az emberek átérzik a pillanat kivételességét.
– Ott álltunk – mutatott a Függetlenség tere, a legendává magasztosult Majdan egyik pontjára Irina –, és könnyezve néztük, amint az ukrán zászlót narancsszínűre cserélték! Felemelő volt! Éreztük, hogy történelmet írunk! Tiltakozásunk messzire hallatszott!
A középkorú hölgy hangja még megremegett, ahogy visszaemlékezett az öt éve történtekre. Aztán végképp megbicsaklik a mondat, amikor azt fejtegeti, hogyan foszlott szét minden remény, s emésztett fel mindent a narancsos tábor széthúzása, ölték ki a hitet mindenkiből a politikai csatározások.
Ez még egy novemberi kijevi látogatásomon történt, azóta aligha változott a közhangulat – mint ahogy azt az ukrán parlamenti választások múlt hétvégén zajlott második fordulója is megmutatta.
Érezhetően elérzékenyülve idézi a történteket Viktor Juscsenko harcostársa, tanácsadója, a később kegyvesztetté vált Oleh Ribacsuk is, akivel egy hónappal ezelőtt, még a választások előtt beszélgettem.
– Öt éve elképzelni sem tudtuk, hogy néhány hónap múlva egymásra rontunk! Kivételes és fantasztikus lehetőséget kaptunk a sorstól! Fantasztikusat! – mondja.
Ribacsuknak tökéletesen igaza van. Ukrajna fantasztikus lehetőséget kapott a sorstól. A Leonyid Kucsma elnök formálta korrupt, oligarchikus, a demokratikus jogokat durván meg-megnyirbáló rendszert megrengette az elégedetlenség, s megnyílt az út a változások előtt. Kivételesek voltak a geopolitikai körülmények is. A Nyugat, Amerikával az élen, elsősorban Oroszországra figyelve pénzt, fáradságot nem kímélve mindent megtett azért, hogy emberét, Viktor Juscsenkót segítse hatalomra.
A narancsosok azonban eljátszották a lehetőséget, rekordgyorsasággal élték fel a bizalmi tőkét. S bár a szabadság foka kétségkívül nagyobb, a rendszer éppoly korrupt és oligarchikus, mint öt éve. Arról nem is beszélve, hogy a minden korábbinál megosztottabbá, instabilabbá vált országot mély gazdasági válság is sújtja. A társadalom teljes apátiába süllyedt, kiábrándult.
A változás szenvedélyes akarása rutinszerű várakozássá szürkült. Úgy tűnt, hogy a 2004-es hatalmas energiarobbanás hosszú időre erővel tölti meg az embereket. A társadalom akkumulátora azonban hamar lemerült.
– Lemerítették, így újra kell tölteni – írja le a mai helyzetet Dmitro Vidrin politológus, aki az úgynevezett narancsos forradalom idején Timosenko csapatát erősítette, képviselőként a Bjut (Blok Juliji Timosenko) frakciójában ült, mára azonban szakított a „gázladyvel”.
Kijev nincs forradalmi hangulatban, s láthatóan elfogadja az öt éve elűzött Janukovics győzelmét is. Pedig Ukrajna két részre szakadt, s ez a törzsi ellentét felülírt minden morális és szakmai szempontot. Az elemzők is nehezen tudnak felülemelkedni érzelmeiken, kötődéseiken. Egyesek számára a szakítás érzése nehezíti az objektív megközelítést, mások egyszerűen csak valamelyik csapatnak dolgoznak.
Korábban Juscsenkót támogatta, öt éve már Janukovics mellett állt, ám két éve vele is szakított Tarasz Csornovil. Kiváló koponya, ám e váltások azért nyomot hagytak benne. Azon csalódottak közé tartozik, akik most előbb az új arcot megtestesítő Szerhij Tihipkóra, majd jobb híján Timosenkóra szavaztak.
– Bár Timosenko azt hangoztatta, hogy aki Janukovics mellé áll, az Európa ellen szavaz, ez azért nem egészen így van – mondja telefonos beszélgetésünk során a második forduló után. – Ha nem is olyan markánsan, mint ellenlábasa, de ő is azt mondja, hogy nemcsak Oroszországgal, hanem az Európai Unióval is normális kapcsolatokat kell építeni. Ukrajnában ma egyébként sincs olyan politikus, aki az európai integráció ellen lépne fel. Bármelyik jelölt győzelme a külpolitika pragmatikusabbá válását jelentette volna. Vége a valóságtól elrugaszkodott, idealisztikus politizálásnak! – fejtegeti Csornovil, felszínes, nem szakmai, a valóságnak nem megfelelő megközelítésnek nevezve Janukovics oroszpártinak bélyegzését. – Miközben gazdaságfilozófiáját és nyugatos üzleti körökhöz fűződő kötődéseit tekintve Timosenkónál is európaibb irány jellemzi, kommunikációja oroszos, mentalitása pedig inkább szovjet. Tény, hogy a nyugatos gazdasági elkötelezettség nem nagyon hatja át a párt politikai gondolkodását, oroszpártinak azonban ennek ellenére hiba nevezni a Régiók Pártját.
Az Európai Integrációs Intézet igazgatója, Dmitro Vidrin úgy véli, külpolitikai tekintetben a megváltozott, fogalmazhatnánk úgy is, helyrebillent geopolitikai környezet, az orosz–amerikai közeledés, Moszkva felértékelődése meglehetősen beszűkíti a mozgásteret, s erősen közelíti egymáshoz a két vezető ukrán politikus kétségkívül egymástól eltérő irányvonalát.

*

– Ez a voksolás már nem a Nyugat és a Kelet közötti választásról szólt – vallja (szintén telefonos interjúban) Andrij Jermolajev, a Szofija Társadalomkutatási Központ igazgatója is. – Nem beszélhetünk civilizációs irányváltásról sem, s a demokratikus normák tekintetében is minden az eddigi irányban halad tovább. A baj az, hogy ez a folyamat lassú, a politikai kultúra színvonala alacsony, a reformok vontatottan zajlanak, s mindezek miatt növekszik az ország lemaradása.
A két politológus más területen lényegesebb különbséget lát az ukrán politikai élet erős emberei között.
– Míg a megválasztott elnök alapvetően a nagytőke dominálta tulajdonosi és gazdasági, ebből következően szociális modellt képviseli, addig a jelenlegi kormányfő a kézi vezérlést előnyben részesítő neoszocialistának nevezhető – mondja Vidrin.
Az ukrán sajtóban mérsékelten Janukovicshoz közel állónak tartott Jermolajev mindezt úgy fogalmazza meg, hogy idáig a fogyasztói kapitalista modell dominált, ami egyebek mellett gátolta a versenyképes szektorok erősödését, és láthatóan a válsághoz vezetett. Ennek alternatívája a nemzeti tőkére alapuló, termelésre alapozott fejlődés. Politikai értelemben – állítja – Timosenko központosító elképzeléseivel szemben Janukovics a kiegyensúlyozottabb, parlamenti-elnöki rendszerként leírható berendezkedést képviseli. Tegyük hozzá, nem utolsósorban azért, mert ez felel meg jobban a nemzeti tőke vagy másképp fogalmazva az oligarchák érdekeinek.
Abban mindkét elemző egyetért, hogy korszakváltással nem jár Janukovics megválasztása. Lezajlik egyfajta hatalomváltás, ám a feladatok ugyanazok, mint eddig. Legfeljebb az ezeket megvalósítani hivatott politikai és gazdasági modellek változnak, a módszerek lesznek mások. S ami nem mellékes, most a 2004-eshez képest sokkal rosszabb társadalmi hangulatban, az uralkodó politikai elittel szembeni bizalmatlanság közepette kell megpróbálni kivezetni az országot a mély gazdasági és szociális válságból, s véget vetni az évek óta tartó káosznak.
Janukovics megválasztása nem tűnik korszakváltó mozzanatnak, kiegyensúlyozott, pragmatikus stílusával legfeljebb a teljes politikai dilettantizmust küldi a süllyesztőbe. S bár az elkövetkező öt év aligha hoz alapvető változást, minden bizonnyal lezárja majd Ukrajna fejlődésének posztszovjet korszakát. A politikai elit mindkét meghatározó alakja, Janukovics és Timosenko is a szovjet érában szocializálódott, az összeomlást követő átmeneti időszakban futott be karriert, mint ahogy nagyrészt ez mondható el az új arcokként megjelentekre, Tihipkóra és Jacenyukra is.
– Ők már valóban jeleznek valamiféle megújulást, frissességet, ám még nem nevezném őket az új kor arcainak – szögezi le Dmitro Vidrin.
Merőben új helyzetet jelent azonban, hogy öt év alatt lényegesen megváltozott a geopolitikai légkör Ukrajna körül. A Nyugat belefáradt a véget nem érő belharcokba, csalódott hatalomra segített embereiben, akik ahogy patrónusaikkal közösen felírták Ukrajnát 2004-ben a világtérképre, az ezt követő években le is vették onnan. Másrészt megváltoztak a Majdan fő támogatójának, az Egyesült Államoknak az érdekei is. Amerika energiáit leköti Afganisztán és a Közép-Kelet, a világválság, a világ súlypontjainak felgyorsuló átrendeződése, s Oroszország beszorítását felváltotta az együttműködés politikája. Öt éve Kelet-Európa egyfajta geopolitikai ütközőzóna volt, ami különösen felértékelte Ukrajnát, azóta viszont Washington visszafogta aktivitását e térségben, s kétoldalú kapcsolatainak építésekor is azt tartja szem előtt, hogy azok ne zavarják az orosz–amerikai viszony javítását. Jellemző, hogy míg a Foreign Policy című amerikai külpolitikai magazinban a lendület még tovább visz néhány publicistát, akik úgy vélik, Janukovics győzelmével Ukrajna hoszszú időre búcsút mondhat a szabad választásoknak, addig egyik újabb cikkének címe: „Janukovics győzött. Tedd túl magad rajta.” De jól tükrözik a változásokat a minapi washington–kijevi videokonferencián elhangzottak is. William B. Taylor volt kijevi nagykövet azt fejtegette, hogy gondjai mellett Amerika már nem tud annyi figyelmet szentelni Ukrajnának, mint 2004-ben. Ezt a fonalat felvéve ezután a posztszovjet térséggel foglalkozó ismert elemző, Samuel Charap magyarázta hosszasan, hogy Kijev ne hallgasson sem Brüsszelre, sem Washingtonra, inkább nemzeti érdekeit kövesse. „Janusenko (sic!) győzelme senkit ne ijesszen meg!” – győzködte a kijevieket, akik ezt az elszólást némi tanácstalanság után fanyar mosollyal kísérve a helyzet tökéletes leírásaként értelmezték.
Egy dologban azonban Kijev, Washington és Moszkva érdekei is egybeesnek. Ma mindenki Ukrajna stabilitásában érdekelt. Ez az akarat jelent meg a választások tisztaságának gyors nemzetközi elismerésében is. A stabilizáció felé tett első lépés lehetne valamiféle közös platform, válságkoalíció létrehozása a parlamentben, ami kétségkívül nehéz, de az eredményt is tükröző igazságos lépés lenne. Egyelőre azonban nem úgy tűnik, hogy az események ilyen irányt vesznek. A pesszimisták (vagy inkább realisták?) szerint folytatódik az éles szembenállás, ami előbb-utóbb újabb idő előtti parlamenti választásokba torkollhat. Az elnökválasztás ugyanis, mivel Ukrajna nem elnöki köztársaság, nem rendezte véglegesen a hatalom kérdését.