Félszívvel

A nemzetközi sajtó kiemelt figyelme ellenére a forradalom ezúttal érdeklődés hiányában elmaradt. A közhangulatot érzékelve a szoros versenyben vesztes Julija Timosenko így az utca helyett a bíróságon küzd a politikai túlélésért. Tévképzetnek tűnik azonban, hogy az öt éve a barikád másik oldalán harcoló Viktor Janukovics visszatérésével korszakhatárhoz érkezett Ukrajna.

– Ez a voksolás már nem a Nyugat és a Kelet közötti választásról szólt – vallja (szintén telefonos interjúban) Andrij Jermolajev, a Szofija Társadalomkutatási Központ igazgatója is. – Nem beszélhetünk civilizációs irányváltásról sem, s a demokratikus normák tekintetében is minden az eddigi irányban halad tovább. A baj az, hogy ez a folyamat lassú, a politikai kultúra színvonala alacsony, a reformok vontatottan zajlanak, s mindezek miatt növekszik az ország lemaradása.
A két politológus más területen lényegesebb különbséget lát az ukrán politikai élet erős emberei között.
– Míg a megválasztott elnök alapvetően a nagytőke dominálta tulajdonosi és gazdasági, ebből következően szociális modellt képviseli, addig a jelenlegi kormányfő a kézi vezérlést előnyben részesítő neoszocialistának nevezhető – mondja Vidrin.
Az ukrán sajtóban mérsékelten Janukovicshoz közel állónak tartott Jermolajev mindezt úgy fogalmazza meg, hogy idáig a fogyasztói kapitalista modell dominált, ami egyebek mellett gátolta a versenyképes szektorok erősödését, és láthatóan a válsághoz vezetett. Ennek alternatívája a nemzeti tőkére alapuló, termelésre alapozott fejlődés. Politikai értelemben – állítja – Timosenko központosító elképzeléseivel szemben Janukovics a kiegyensúlyozottabb, parlamenti-elnöki rendszerként leírható berendezkedést képviseli. Tegyük hozzá, nem utolsósorban azért, mert ez felel meg jobban a nemzeti tőke vagy másképp fogalmazva az oligarchák érdekeinek.
Abban mindkét elemző egyetért, hogy korszakváltással nem jár Janukovics megválasztása. Lezajlik egyfajta hatalomváltás, ám a feladatok ugyanazok, mint eddig. Legfeljebb az ezeket megvalósítani hivatott politikai és gazdasági modellek változnak, a módszerek lesznek mások. S ami nem mellékes, most a 2004-eshez képest sokkal rosszabb társadalmi hangulatban, az uralkodó politikai elittel szembeni bizalmatlanság közepette kell megpróbálni kivezetni az országot a mély gazdasági és szociális válságból, s véget vetni az évek óta tartó káosznak.
Janukovics megválasztása nem tűnik korszakváltó mozzanatnak, kiegyensúlyozott, pragmatikus stílusával legfeljebb a teljes politikai dilettantizmust küldi a süllyesztőbe. S bár az elkövetkező öt év aligha hoz alapvető változást, minden bizonnyal lezárja majd Ukrajna fejlődésének posztszovjet korszakát. A politikai elit mindkét meghatározó alakja, Janukovics és Timosenko is a szovjet érában szocializálódott, az összeomlást követő átmeneti időszakban futott be karriert, mint ahogy nagyrészt ez mondható el az új arcokként megjelentekre, Tihipkóra és Jacenyukra is.
– Ők már valóban jeleznek valamiféle megújulást, frissességet, ám még nem nevezném őket az új kor arcainak – szögezi le Dmitro Vidrin.
Merőben új helyzetet jelent azonban, hogy öt év alatt lényegesen megváltozott a geopolitikai légkör Ukrajna körül. A Nyugat belefáradt a véget nem érő belharcokba, csalódott hatalomra segített embereiben, akik ahogy patrónusaikkal közösen felírták Ukrajnát 2004-ben a világtérképre, az ezt követő években le is vették onnan. Másrészt megváltoztak a Majdan fő támogatójának, az Egyesült Államoknak az érdekei is. Amerika energiáit leköti Afganisztán és a Közép-Kelet, a világválság, a világ súlypontjainak felgyorsuló átrendeződése, s Oroszország beszorítását felváltotta az együttműködés politikája. Öt éve Kelet-Európa egyfajta geopolitikai ütközőzóna volt, ami különösen felértékelte Ukrajnát, azóta viszont Washington visszafogta aktivitását e térségben, s kétoldalú kapcsolatainak építésekor is azt tartja szem előtt, hogy azok ne zavarják az orosz–amerikai viszony javítását. Jellemző, hogy míg a Foreign Policy című amerikai külpolitikai magazinban a lendület még tovább visz néhány publicistát, akik úgy vélik, Janukovics győzelmével Ukrajna hoszszú időre búcsút mondhat a szabad választásoknak, addig egyik újabb cikkének címe: „Janukovics győzött. Tedd túl magad rajta.” De jól tükrözik a változásokat a minapi washington–kijevi videokonferencián elhangzottak is. William B. Taylor volt kijevi nagykövet azt fejtegette, hogy gondjai mellett Amerika már nem tud annyi figyelmet szentelni Ukrajnának, mint 2004-ben. Ezt a fonalat felvéve ezután a posztszovjet térséggel foglalkozó ismert elemző, Samuel Charap magyarázta hosszasan, hogy Kijev ne hallgasson sem Brüsszelre, sem Washingtonra, inkább nemzeti érdekeit kövesse. „Janusenko (sic!) győzelme senkit ne ijesszen meg!” – győzködte a kijevieket, akik ezt az elszólást némi tanácstalanság után fanyar mosollyal kísérve a helyzet tökéletes leírásaként értelmezték.
Egy dologban azonban Kijev, Washington és Moszkva érdekei is egybeesnek. Ma mindenki Ukrajna stabilitásában érdekelt. Ez az akarat jelent meg a választások tisztaságának gyors nemzetközi elismerésében is. A stabilizáció felé tett első lépés lehetne valamiféle közös platform, válságkoalíció létrehozása a parlamentben, ami kétségkívül nehéz, de az eredményt is tükröző igazságos lépés lenne. Egyelőre azonban nem úgy tűnik, hogy az események ilyen irányt vesznek. A pesszimisták (vagy inkább realisták?) szerint folytatódik az éles szembenállás, ami előbb-utóbb újabb idő előtti parlamenti választásokba torkollhat. Az elnökválasztás ugyanis, mivel Ukrajna nem elnöki köztársaság, nem rendezte véglegesen a hatalom kérdését.