Politika a tárgyalótermekben

A hazai politikai harcok frontvonala már a kilencvenes évek végén áthelyeződött a parlamentből a tárgyalótermekbe. Sokan gondolják úgy, hogy az áprilisi választások után, amennyiben az előrejelzések valóra válnak, és az ellenzék abszolút többséget szerez, folytatódik ez a tendencia, sőt soha nem látott méreteket ölthet. A pártok sorsa a bíróságokon dőlhet el, ahogy erre már volt példa, éppen a Fidesz kormányzása alatt, 1998 és 2002 között. 2001 őszén a koalíciós partner, a Független Kisgazdapárt képviselője, Székely Zoltán, illetve a párt által jelölt földművelési minisztériumi államtitkár, Szabadi Béla ellen emeltek vádat különböző, köztörvényes ügyekben, alapjában vesztegetési pénzek elfogadása és korrupció miatt. A kisgazdák vesszőfutása pártjuk szakadásához, lényegében a megsemmisüléséhez vezetett, hiszen a közvélemény szemében hiteltelenné váltak. Az FKGP a 2002. tavaszi választáson nem jutott be a parlamentbe, és azóta sem támadt fel.
Ki tudja, milyen hatással lesz az MSZP társadalmi elfogadottságára, ellenzéki pártként élvezett hitelére, ha például a BKV-nál elrendelt nyomozás felgöngyölíti a sikkasztások nyilvánvaló politikai szálait, és a tranzakciókra utasítást adó személyek közül néhány hosszabb ideig védekezni kényszerül az ügyészek vádjaival szemben?
Évtizedes késéssel ugyan, de Magyarországon is meghonosodott a demokráciákban folytatott politikai küzdelmek új technikája, a bírósági perek kezdeményezése. Hangsúlyozni kell: perek indításáról van szó, amelyek akkor is hatást gyakorolnak a közvéleményre, ha az ítéletre, az időigényes eljárások, illetve a fellebbezések miatt sokáig kell várni. A politikusok pereinek jellemzője, hogy mire hosszú évek múlva megszületik az ítélet, már csak keveset érdekel: jó példa erre az a tárgyalássorozat, amelynek végén Dominique de Villepin volt miniszterelnököt felmentették az alól a vád alól, hogy megsértette Nicolas Sarkozy jelenlegi francia elnök becsületét. Vagy elég, ha utalunk a hosszadalmas eljárásra, amelyben Jacques Chirac volt francia elnököt igyekeznek sarokba szorítani, egy olyan korrupciós ügy miatt, amelyet párizsi polgármestersége alatt követtek el a városházán, még a nyolcvanas években.
Amennyiben nem politikai rágalmazásról, illetve becsületsértési perről van szó, ez olyan gyakori, hogy a közvélemény ingerküszöbét el sem éri, még akkor sem, ha mondjuk Orbán Viktor és a volt pénzügyminiszter, Veres János közötti zajlik. Általában véve igaz, hogy a politikusok ellen olyan ügyletek miatt is vádat emelnek, amelyek üzletemberek körében elfogadottak. Ennek oka, hogy a politikusokat más mérlegre tesszük, mint az üzleti élet szereplőit. Pedig tudjuk: a lobbizás és a megvesztegetés közötti határvonal meglehetősen keskeny, olykor nehezen definiálható, azaz az erkölcs fehér és szürke zónája összecsúszik. Mégis azt valljuk, hogy ami a gazdasági szférában sikeresnek mondható, a politikában már megengedhetetlen. A választók ítéletének mindig van egyfajta erkölcsi jellege, ezért például felmentő ítélet is lehet katasztrofális hatással egy politikus pályafutására.
Nagy a különbség a diktatúrák és a demokráciák politikai perei között. Az előbbiekben eleve azért indítottak – gyakran koncepciós – pereket, hogy a vádlottakat elítéljék, s így semmisítsék meg őket erkölcsileg, majd fizikailag is. Demokratikus parlamenti váltógazdaságra épülő rendszerekben, ahol a bírói hatalom függetlenségét az alkotmány garantálja, és a tárgyalások a legteljesebb nyilvánosság előtt zajlanak, viszont a vádemelésnek, illetve az első tárgyalásnak van hírértéke. Ez alkalmas arra, hogy meggyőzze a választókat: bár a vádlottakat, akik a jogrendszer garanciáit élvezik, komolyabb egzisztenciális veszély nem fenyegeti, az általuk képviselt politikai alternatíva a hitelét vesztette. Ebben az összefüggésben van jelentősége a Zuschlag-pernek, amelynek főszereplője politikusként ugyan megsemmisült, de magánemberként még élheti világát. Az a tény, hogy a Fiatal Baloldal egykori elnöke rendszeresen szerepel vádlottként a médiában, nehezen kiheverhető kárt okozott a szervezet utódjának, a Societasnak. Nem beszélve magáról az MSZP-ről, amelynek támogatottsága alaposan megcsappant, ahogy ezt a jelenlegi közvélemény-kutatások mutatják.
A politika tárgyalótermesítése kockázatos taktika, hiszen ha egy párt hatalomra kerülve annak a lehetőségét keresi, hogy legyőzött ellenfelei közül néhányat bíróság elé állítson, számíthat rá, hogy ha fordul a kocka, vele is hasonlóképp járnak el. A Keller László MSZP-s képviselő által létrehozott közpénzügyi államtitkárság precedenst teremtett a Fidesz számára, hogy ha 2010 tavaszán győz, erkölcsi aggályok nélkül érvényesítse érdekeit, s vádemelést kezdeményezzen a különböző korrupciós ügyekben érintett szocialista politikusok ellen. (Más kérdés, hogy Keller üres kézzel távozott posztjáról, bizonyíték hiányában, egyetlen ügyben sem tudott bírósági eljárást indítani.)
Amerikai jogászok a tárgyalótermekben, kongresszusi vizsgálóbizottságokban folyó politikai harcot a közélet deformálódásának, természetellenes fejlődési irányának tartják. Úgy vélik, hogy a közélet kriminalizálása a kormány teljesítőképességét, valamint a közösség vezetőkbe vetett bizalmát rombolja. Mégis, Amerikában az ilyen ügyek folyamatosan napirenden vannak: Benjamin Ginsberg és Theodore Jr. Lowi jogszociológiai munkáikban statisztikai adatokkal támasztották alá, hogy az Egyesült Államokban az elmúlt harminc év során tízszeresére emelkedett a közszereplőket vádoló esetek száma. Az USA-ban a Watergate-botrány után állították fel az úgynevezett Kormányzati Etika Hivatalt (Office of Ethics in Government), amely tulajdonképpen a felső politikai vezetés morális ellenőrzésére szolgál. Működését tekintve az OEG terhelő információk birtokában független ügyészt nevez ki, aki a közszereplő ügyében az eljárást olykor évekig is folytatja. A legismertebb ilyen kinevezett ügyész Kenneth Star volt, aki több éven keresztül nyomozott Clinton után.
A huszadik századi magyar történelem ismeretében nem meglepő, hogy valamennyi politikus, aki ellen az ügyészség vádat emel, azon nyomban koncepciós perre hivatkozik: ezt tette Szabadi Béla államtitkár is 2001-ben, s várhatóan hasonlóan reagálnak majd azon politikusok, akik aktívan közreműködtek abban, hogy bizonyos magáncégek busás nyereséggel járó állami megrendeléseket kapjanak, azaz – persze, a bizonyítás nagyon nehéznek ígérkezik – a közvagyon magánvagyonná váltásában jeleskedtek. A választások győzteseinek a látszatát is kerülniük kell annak, hogy politikai nyomást gyakorolnak az igazságszolgáltatásra. Ugyanakkor mindenképp kívánatos lenne a számukra, hogy egy képviselőnél, kerületi polgármesternél vagy államtitkárnál jelentősebb személyiség kerüljön a bíróság elé. A politika nálunk is zajló kriminalizálódásának jellegzetessége, hogy folyamatosan emelni kell a tétet, hogy a per hasson az egyre fásultabb közvéleményre.
Biztosra vehető, ha a Fidesz jelentős arányban győz a választásokon, néhány, az elmúlt időszakban jelentős pozíciót betöltő politikus esetében az ügyészség megpróbálkozik majd a vádemeléssel. Kérdéses azonban, hogy mindez milyen hatással lesz a társadalomra. Annak a bizonyítékát látja-e majd ezekben az ügyekben, hogy a politika menthetetlenül korrupt, vagy a perek egyfajta megtisztulási folyamatot indítanak el bennünk. Ettől függ majd, hogy a hatalom birtokosai kommunikációs nyereséget, vagy netán veszteséget könyvelnek-e majd el, azaz mindez hogyan hat a szavazókra. Az ősszel esedékes önkormányzati választásokon derül majd ki, hogy a felelősségre vonás használ-e a jobboldalnak, vagy épp emiatt veszít-e a népszerűségéből. Ha sikerül a szocialista politikusok feltárt ügyeit a rendszerváltás óta elkövetett hibák, káros folyamatok szimbólumaként megjeleníteni, ez az ellenzékbe szorult szocialisták belső egységének felbomlásához, részekre szakadásához vezethet, és hasonló változás játszódhat le, mint amit Olaszországban a Tiszta Kezek ügyészei idéztek elő a kilencvenes évek elején: a politikai színpad a felismerhetetlenségig átrendeződhet.

A szerző újságíró