Akkor még szénáztatással kezdtem a reggelt, lovak álltak a régi ház mögötti négyállásos istállóban: Szandra, Banka, Davos és Porfelhő. Sokat látott, kiszolgált kanca volt valamennyi, egykoron sportolóként ropogtatták a takarmányt, különféle versenypályákról kerültek hozzám, úgymond levezetésképpen. Mindannyian a család tagjainak számítottak, fiaim, lányom, néhai asszonyom az ő hátukon ismerkedett meg azzal a szívmelengető gyönyörűséggel, amit úgy hívnak, lovaglás.
Ennek már sok-sok éve, azóta szétrebbent a család, én is elköltöztem, a lovak pedig más gazdához kerültek. Változott a világ, hiszen változnia kell… Banka volt a legidősebb, ő ment el legelőbb, aztán Davos. Szandra szegény sokat kínlódott, őt el kellett altatni. Gazdájuktól kaptam a híreket, akivel amúgy már régen találkoztam – a napokban viszont összefutottam vele, tőle tudtam meg, hogy Porfelhő, a rettenthetetlen és ravasz zsivány – huszonkilenc esztendősen – még mindig él, ha látni akarom, látogassak ki a nagytarcsai majorba.
Azonnal megismertem az istállóban – talán ő is engem, a hangomat biztosan. Tíz éven keresztül etettem, cirógattam, ültem a hátán, három csikót kaptam tőle. Szegény alig változott valamicskét, sárga, téli szőre hosszú volt, fehér hókája kiemelte még mindig büszke tekintetét. Nem maradtam sokáig, hosszan megpaskoltam, megsimogattam, aztán, mint akinek sürgős dolga van, elköszöntem tőle. Nem akartam, hogy meglássa a könnyeimet. Forró leheletét még itt érzem a tenyeremben…
origo.hu
A hangfelvételek nyilvánosságra kerülése után káosz alakult ki a Tisza környékén
