Mindent belepő, de nem túl mély hó, tiszta égbolt, napsütés, egyszóval tökéletes téli kirándulóidő fogadott bennünket Szárligeten, túránk kezdőpontján. Egyedül az erősen mínuszos hőmérsékletre panaszkodhattunk kicsit, de első célunkhoz, a Somlyó csúcsához tartva hamar kimelegedtünk, így innentől ez sem volt probléma. Az M1-es alatt „átbújva” hagytuk el a civilizációt, az autópálya hídja alatti „Hajrá, zombik!” feliratot nem vettük magunkra, ez gyanúsan a Kinizsi százas teljesítménytúra finisében bandukolóknak szól. Tíz kilométer megtétele után felértünk a somlyóvári kulcsos házhoz, az ottani kilátóponton, majd a Somlyó csúcsán az előttünk álló út körvonalazódott a panorámában. A csúcsról lefelé, a baromfitelepek „illatával” megáldott Tornyópusztán át, majd a szép Bodza-völgyön keresztül gyalogoltunk – néhol csúszkáltunk – egészen a koldusszállási vadászházig. A hangulatos erdei lak teraszán, a 19. kilométer után fogyasztottuk el ebédünket.
A Pes-kő oldalában folytatódott utunk, a téli erdőben továbbra is élmény volt túrázni, s a fel-felbukkanó sziklák tették még változatosabbá a környezetet. Egy műútra kiérve pillantottuk meg a közeli sváb falut, Vértestolnát, majd három kerítés megmászása s szekérutakon való bandukolás után értünk a Tardos határában lévő Bánya-hegyhez. A római kor óta bányásszák itt a magyar márványnak is nevezett vörös mészkövet; annak idején Beatrix királynő negyven hajónyit vitetett innen a visegrádi palotához. Kis kitérővel mi is bepillantottunk a bányába, ahol az ember nagyságú kerekekkel rendelkező markolók látványa is lenyűgöző volt. Továbbindulva, ha a térkép nem jelzi, akkor is észrevettük volna, hogy a régi bányavasutat kereszteztük, ez az út kialakításából egyértelműen megállapítható. Itt a hegység legmagasabb pontját, az azzal azonos nevű Gerecsét megkerülve halad tovább a kék. Ahogy a nap folyamán végig, most is rengeteg állatnyomot láttunk, ekkor ezek fajtája eggyel nőtt: sok vérnyom tűnt fel a hóban. Hamarosan egy távoli lövés jelezte ezek okát, szerencsére már nem volt sok hátra az aznapi távból, így nem tartottunk tőle, hogy mi is célponttá válunk. Már szürkületben haladtunk el a pompás környezetben fekvő, Serédi Jusztinián esztergomi érsek által 1935-ben építtetett kastély mellett, majd egy gyönyörű sziklás szakaszon vetettünk egy pillantást az egyik szirtbe vájt emlékhelyre. Két kilométerrel később már aznap esti szálláshelyünkön, Pusztamaróton voltunk, ahol a korábbi településre temető, a törökökkel való csatára emlékmű utal. A mohácsi vészt követő legvéresebb utóvédharc zajlott itt, a menekülő lakosság völgyben felállított védelmét csak három nap után, Budáról hozatott ágyúkkal tudta a török felőrölni – 20-25 ezer ember lelte halálát vagy került rabszíjra. A Sólyomfészeknek nevezett ifjúsági tábor kőházában töltöttük az éjszakát, az aznapi 37 után még 28 kilométer várt ránk.
A reggel igen eseménydúsan indult: Pusztamarótot elhagyva, egy irtásban haladtunk, amikor az úttól jobbra és balra is őzek szökkentek, miközben egy olyan pontra értünk, ahol gyönyörűen látszott a napkelte. Ez alapvetően meghatározta hangulatunkat, s bár nemsokára minden fehérré vált – hirtelen a hóval egybefolyó tejköd borította a környéket –, mire Péliföldszentkeresztre értünk, újra kitisztult, s folytatódott a napsütéses idő. Az itteni templomot és a szalézi rendházat – helyükön a középkorban templomos lovagok kolostora állt –, majd a lourdes-i barlangot és a Szent-kutat elhagyva az Öreg-kő felé vettük az irányt, s felmásztunk az oldalában nyíló híres Jankovich-barlangba. A rendkívül hangulatos, „tetőablakos”, tágas barlang komoly régészeti leleteiről is nevezetes. Innen ereszkedtünk le Mogyorósbányára, ahonnan már csak 15 kilométer volt hátra, ám ebbe beletartozott három hegy megmászása.
Az elsőre, a nevéhez méltón sziklafalról nyíló kilátást adó Kősziklára hamar felértünk, a panoráma után a helyi szaunán, egy sziklák közötti lyukon csodálkoztunk, ahonnan meleg pára tört fel. A tokodi pincék völgyébe érve a kézműveskedés egy sajátos formáját választó Kavics-lakba pillantottunk be. A festett kavicsokból álló kompozíciók után a következő csúcson sziklák következtek, ezeket megmászva érkeztünk a Hegyes-kőre. A csúcson magyar zászló lobog, s körpanoráma nyílik. Az ekkor még alattunk elterült Tokodra hamar beértünk, s csak egy forralt boros pihenőt követően vágtunk neki az utolsó csúcsnak. A cél a 455 méteres Nagy-Gete volt, az utolsó fél kilométer meredeksége miatt a csúcsot jelképező kereszt egyértelműen (vagyis két értelemben is) a megváltást szimbolizálta. A szomszédos Gete-hegyen is kereszt és szép kilátás fogadott, majd Dorogra érve egy régi kerítésen a „Hűség a néphez, hűség a párthoz” felirat…
Mi maradunk a hegyeknél, legközelebb a Pilist és a Budai-hegységet becélozva.
origo.hu
Zakó, csokornyakkendő, benzingőz – szenzációsra sikeredett a motoros urak felvonulása
