Kezdő hírlapíróként a latin mondással, verba volant (a szó elszáll), cukkoltuk rádiós kortársainkat – bezzeg a mi papírra vetett sorainkra az örökkévalóság vár, hisz scripta manent (az írás megmarad). Persze mi is pontosan tudtuk, hogy a mai hangarchívumos világban ez az évődés erősen sántít, a rádiózás nagyjainak munkásságát is megőrzi az emlékezet. Jó példa erre régi kollégám, barátom, a ma nyolcvanöt esztendős Radnóti László, aki – bár már évek óta nem (vagy csak ritkán) halljuk az éterben – a magyar rádiózás egyik etalonjának számít. (A hallgatók zöme elsősorban sportriporterként emlékszik rá, ő viszont inkább egyfajta kulturhistóriásként tekint magára, hiszen a művészetek világában is sűrűn kalauzolt bennünket.)

A vívópáston találkoztam vele először egy párbaj(tőrverseny) keretében vagy ötven esztendeje, nem tudósítóként – résztvevőként. Az eredményre már nem emlékszem, csupán arra, hogy Laci ügyesen forgatta a pengét. (Utoljára – ennek is sok évtizede – egy színész–újságíró-vívóversenyen láttam a páston, Cserhalmi Györggyel mérkőzött, nem középiskolás fokon…) Egy alkalommal együtt tudósítottunk egy fergeteges magyar sikerről a franciaországi Moulins-ből: ő rádióhallgatóknak, én a Magyar Hírlap olvasóinak adtam hírül: az első szám után még tökutolsó öttusaválogatottunk világbajnok lett! (A boldogság hevében Laci az én orrom elé is odatolta a mikrofont; csak makogni tudtam. Meg még jobban felnézni őrá…)

Radnóti Laci most is vív, de ez most egy éles csörte. Az életéért mérkőzik, a gyilkos kór az ellenfele. Győznie kell, nincs vigaszág.