– 1986-ban írt egy nagyon hosszú véleménycikket a Magyar Ifjúság című hetilap felkérésére. Már akkor, 39 évvel ezelőtt úgy vélte, hogy a világ élsportja nagyon rossz irányba halad. Mi erről a véleménye csaknem négy évtizeddel később?
– Nem azt mondom, hogy vátesz voltam, de szinte minden bejött, amit akkor leírtam – mondta lapunk kérédére Radnóti László. – Az állandó teljesítménykényszer embertelenné teszi a világ legszebb mellékes dolgát, a sportot. Szederjes arcú, üvöltő szülők biztatják a gyermeküket a másik megsemmisítésére – ez számomra elviselhetetlen. Ha most lenne egy kisgyermekem, nem támogatnám, hogy élsportoló legyen. Fusson, kajakozzon, teniszezzen a kedvére, de tartsa magát minél távolabb a minőségi sporttól.
Radnóti László: Csaltam a szovjet pártfőtitkár temetésén
– Mondja ezt egy olyan ember, aki a fél életét az élsportban töltötte. Nem megdöbbentő mindez?
– Sportriporterként az élsportot szolgáltam, sportolóként az NB I-ben játszottam kézilabdázóként, vívóként is első osztályú versenyző voltam. Abban a korban ez a csúcsot jelentette a számomra. A szegedi egyetemre is kézilabdázóként kerültem be. Már akkor nagy volt a terhelés, volt olyan előadás, amelyen csak a kötőszavakat értettem, annyira fáradt voltam. De amit ma az atomkori gladiátorok élsport címen művelnek, nem embernek való. Összehasonlíthatatlan azzal, amiről 39 évvel ezelőtt írtam.
– Ugyanakkor ha 1986-ban már így vélekedett az élsportról, nem volt skizofrén helyzet, amikor a rádióban lelkesen, lelkesítően kellett erről beszélnie?
– Ez volt az életem. Utólag mindez paradoxonnak is tűnhet, de még mindig sokkal jobb volt a sportról beszélni, mint a politikáról. Rólam ma már kevesen tudják, hogy eredetileg nem a sport, hanem a belpolitika területén kezdtem el a munkát a Magyar Rádióban. Minden reggel fél kilenckor meg kellett jelennem a főszerkesztő irodájában, hogy megtudjam, mi a véleményem. Mármint a sajátom. Ehhez képest az amúgy már akkor elkorcsosuló élsportról felüdülés volt beszélni. A pályám kezdetén kénytelen voltam azt a nótát húzni, amiért fizettek. Ma ez aljas dolognak tűnhet, röstellem is nagyon, de akkoriban ebből éltünk meg. De az első adandó alkalommal átmentem a rádió sportosztályára. Szepesi György emberséges volt, nem akarta velünk elhitetni, hogy az imperialista ország versenyzője leveri a két méter húsz centit, de a szovjet blokk sportolói átugorják azt. Persze, kellemetlen sztorik azért akadtak. Az 1976-os montreali olimpián a szovjet öttusázó, Borisz Onyiscsenko csalt. Vívás közben a párbajtőrébe szerelt kapcsolót nyomogatta, így akkor is találatot ért el, amikor meg sem szúrta ellenfelét.
Lebukott, három, szekrény méretű szovjet ügynök úgy vitte ki a teremből, hogy a lába nem érte a földet. Ez volt az az eset, amikor nem lehetett a rádióban elmondani, hogy a nagy Szovjetunió még nagyobb bajnoka csalásra vetemedett.
Inkább visszakapcsoltam a stúdióba. Évekkel később Kijevben találkoztam Onyiscsenkóval, aki akkor már uszodaigazgatóként dolgozott. Előtte meg taxisofőr volt, mert el kellett tartania a családját. Amikor interjút készítettem vele, beismerte a csalást, de nem láttam rajta a megbánás jeleit. Azért elmondta, hogy Szibériától nagyon félt, mert meg volt győződve arról, hogy a lebukása után kényszermunkatáborba viszik. Nem tették, de az élete sosem volt már ugyanolyan, mint annak előtte. Látja, sportról beszélgetünk, de már megint a politikánál kötöttünk ki.
– Nem is nagy baj ez. Már javában a rádió sportosztályán dolgozott, amikor 1984 februárjában Moszkvába utazott, hogy az akkor meghalt pártfőtitkár, Jurij Andropov temetését közvetítse. Hogyan került oda?
– Először is jól tudtam oroszul. Másodszor is, a magyar elvtársak tisztában voltak azzal, hogy nem omlok össze, ha hosszú órákon át élő adásban kell beszélnem. Az utazás után berendeltek minket, a temetésre érkező tudósítókat a moszkvai magyar nagykövetségre. Álltunk a rojtos szőnyeg szélén, ajtó csikordult, megjelent Kádár János és szelíden tudatta velünk, hogy szépen búcsúzzunk el a magyar nép nagy barátjától, Andropov elvtárstól, aki – Kádár szerint – nagyszerű ember volt. Nem kellett ott több szó. Ezek után azonnal a Lenin Könyvtárba mentem. Ott három alkalmazottat arra kértem, gyűjtsenek nekem össze minél több dolgot az orosz irodalomból, ami a halállal kapcsolatos.
A másnapi temetésen jöttek a szovjet tagköztársaságok képviselői. Csukcsföldről a bálnavadász, jakutföldi pásztor, síró oszét anya. Mindegyik mondta a magáét, nekem pedig fordítanom kellett volna, ha megkapom előre a szöveget. De nem adtak ott egy sort sem. Így aztán a könyvtárosok által összeszedett irodalmi idézetekkel traktáltam a hallgatókat, azaz előre megírtam harminc gyászbeszédet. Mellette rögtönöztem, más esélyem ugyanis nem volt. Harminc ilyen beszédet kellett átvészelnem.
– Nem szidták le a felettesei?
– Ugyan, dehogy, pedig horribilis csalás volt az egész. Megveregették a vállam, hogy mennyire meghatóan közvetítettem a szomorú pillanatokat. Ekkor nyugodtam meg igazán, hogy vége ennek a küldetésnek. Visszamentem a sportosztályra. Ugyanakkor ez a temetés, ennek a közvetítése nagyon jó lecke volt számomra.
Már akkor ágáltam az ellen, hogy engem csak sportriporternek könyveljenek el.
Én sem úgy tekintettem magamra, hogy csak ez lennék. Ezért készítettem olyan műsorokat, amelyeknek semmi közük nem volt a sporthoz. Éjszakai adásokban olvastam fel zenéről, irodalomról, történelemről, kultúráról. Fellengzősen hangzik, de szerettem szolgálni. A tévében Maszk nélkül címmel futott egy sorozat, amelyben a komolyzene világhírű képviselőit mutattam be. Ezeket a műsorokat legalább annyira élveztem, mint a sportközvetítéseket. Mai divatos szóval mondva: próbáltam edukálni, tanítani azokat, akik engem hallgattak.
– Ennek tükrében hogyan látja ma Magyarország általános szellemi állapotát?
– Iszonyatos romlás van sajnos. Korábban az egyetemi óráimon szembesültem a legjobban ezzel. Harcedzett ember vagyok, de a műveletlenség, az általános tudáshiány megdöbbentett. Kértem a hallgatókat, hogy aki nem érti az előadást, tegye fel a kezét. Az egész óra alatt magasba lendült kézerdők előtt magyaráztam. Gondolkodóba estem, mert ez a szellemi romlás számomra borzalmas. Helyesírás? Mára úri huncutsággá vált. Beszédkészség? Maradjunk annyiban, már akkor is boldog vagyok, ha egy riporter helyesen ejti ki egy-egy külföldi sportoló nevét. Megöregedtem, kevéssel is beérem.
– Amikor a mesterséges intelligencia naponta tesz meg hét mérföldes lépéseket, szükség van még egyáltalán az emberi tudásra?
– Lehet bármennyire is zseniális az amúgy szintén az ember tudása alapján megalkotott bármilyen eszköz – nevezzük ezt most mesterséges intelligenciának –, a szellem, az agy tudását soha nem fogja semmi helyettesíteni. Az ember olyan csodát kapott, amit a világ egyetlen más élőlénye sem. Egy kutya is zseniális, mert felismeri a szagokat. A gólyák is azok, mert évente hazatalálnak. A ló átugorja az akadályokat, ha megtanítjuk neki. Az oroszlánok tervet készítenek a zsákmány elejtésére.
De az emberi intelligencia semmi mással nem helyettesíthető. Ennek elhanyagolása bűn.
Az ember szellemi képességeinek tíz százalékát használja. Mi van a maradék kilencvennel? Semmi. Etetjük, ellátjuk oxigénnel. Elketyeg, miközben folyamatosan üzemen kívüli állapotban tartjuk.
Nem vagyunk mi halhatatlanok
– Sportriporteri munkáját halhatatlannak gondolja?
– Egy frászt!
– De hiszen vannak olyan közvetítései, amit a mai napig emlegetnek. A leghíresebb az 1988-as szöuli kardcsapat döntőjének interpretálása.
– Nem vagyok halhatatlan, nem is leszek az sosem, Amikor akár velem, akár Novotny Zoltánnal kapcsolatban a legenda szót használják, feláll a szőr a hátamon. Olyan olcsó lett mára ez a kifejezés, hiszen ma már egy csirkepörkölt is legendás. Legenda az, akik köré szagos-habos-babos szép történeteket lehet kreálni – lehetőleg színes csomagolásban. A pillanat művészete – ez volt a mi munkánk.
– Szepesi György sem volt legenda?
– Nem hát. Nagyon tehetséges ember volt, én meg talán egy jó iparos, aki az ő szintjét soha nem érte el. A körülmények is mások voltak. Szepesi pályájának csúcsán még tévé sem volt. Az ország őt figyelte, később bennünket hallgatott. Sokáig mi voltunk az egyetlen információs csatorna. De ha egyből lehet választani, az ciki. Pártból is, rádióból is. Ebből a szempontból könnyebb dolgunk volt.
– Egy újságíró, David Halberstam monumentális könyvet írt arról, mekkora hatalom összpontosult az Egyesült Államok nagy médiavállalatait vezető emberek kezében. Mert övék a hatalom – ez ennek a műnek a címe. Rádiós pályafutása során volt-e olyan pillanat, amikor – ha csak képletesen is – azt érezte, hogy öné, önöké a hatalom?
– Valamikor a rádió tényleg hatalom volt – ha már ezt a szót használjuk. Pályám kezdetén egy-egy vidéki városban arra is képesek voltak az emberek, hogy a művelődési ház homlokzatára táblát szereljenek, amelyre azt írták, hogy köszöntik a Magyar Rádió településre érkezett dolgozóit. Ha vége volt a felvételnek, telepakolták a kocsinkat vágott csirkékkel, gyümölccsel, minden földi jóval.
De ez nem a hatalomnak volt köszönhető, hanem annak, hogy szerettek és tiszteltek bennünket.
Hiszen mi voltunk az egyetlen kommunikációs fórum, amihez az egyszerű ember is kapcsolódni tudott. Mindent elmond az a mondat, amely oly sokszor hangzott el akkoriban: „Még a rádió is bemondta.” Olyan „ítélet” volt ez a nép részéről, amely ellen nem lehetett fellebbezést benyújtani, mert nem volt érdemes.
Nem véletlenül féltek anno a rádió nem szakmai vezetői az élő adásoktól. Mit féltek! Rettegtek. Az egyik ilyen állandó élő műsor az Astoria szálloda halljából sugárzott zenei műveltségi vetélkedő, a Ki nyer ma? volt. Játék és muzsika tíz percben. Soha nem feledhető pillanata ennek a műsornak, amikor egy pesti polgártárs odaszaladt és a mikrofonba kiáltotta, hogy azonnal beszélni akar Kádár Jánossal. Ártalmatlan, de a rádiót rövid pórázon tartó politikai komisszárok számára veszélyes pillanat volt ez. Slusszpoénja is van a sztorinak, mert később Kádár tényleg fogadta az adásba bekiabálót.
– Mikor érezte először munkája során a sorvadás jeleit?
– Amikor a piacon egyre több rádióállomás jelent meg. Esni kezdett a színvonal, de ez óhatatlan volt ekkor. A sok-sok rádióban nem kellett mikrofonengedély, nem kellett beszédkészség. A romlás virágai ekkor nyíltak ki, s azóta sem hervadnak.
– Volt olyan sportközvetítése, amely után elégedetten tette le a mikrofont?
– Nem tudok ilyet mondani. Ha már az előbb a szöuli kardcsapat döntőjét mondta, ott is azt éreztem, hogy lehetett volna jobban csinálni. Szakkommentátorként Kárpáti Rudolf ült mellettem, aki sokszor meg sem mert mukkanni, de a végén különösen nem. Amikor Gedővári Imre bevitte a győztes találatot, mindketten sírtunk. Aztán sokan veregették a vállam, hogy mennyire jó volt ez a közvetítés. Persze, mert győztünk. Ha akkor a szovjetek nyernek, a kutya sem beszélne már erről.
Később azt is megtudtam, hogy a kardcsapat elemi izgalmakat hozó fináléjának rádiós közvetítése komoly forgalmi dugót okozott Budapesten.
1988-ban a Petőfi rádió még a középhullámon sugározta műsorát, s ha valaki autóval bement a Várhegy alatti alagútba, semmit sem hallott az adásból. Gedővári Imre utolsó asszója előtt viszont az autóban rádiót hallgatók közül senki sem akart behajtani az alagútba. Percek alatt olyan gubanc keletkezett, amit a rendőrség hosszú órákon át nem tudott kicsomózni.
Már Alsónémediben honvágya volt
– Amikor elutazott egy-egy külföldi sportesemény közvetítésére, kapott maga mellé kísérőket?
– Nem. Tudták, hogy hazajövök. Nem részegített meg az idehaza sokszor hallott duma a már akkor is rohadó kapitalizmusról. A szovjetekhez meg ki a fene akart volna disszidálni? A hatalom szempontjából nem voltam veszélyes ember. Nekem Magyarország a szülőhazám, itt voltam otthon. Budapesti lakosként már Alsónémediben honvágyam volt. Persze teljesen én sem voltam hülye. Láttam, hogy Kanadában, Svédországban vagy Franciaországban más az életszínvonal. Ezzel együtt sem tudtam volna tartósan külföldön élni. Át kellett volna programoznom magam. A belső árulásra alkalmatlan vagyok.
– De kit árult volna el?
– Önmagamat. Mert én magyar vagyok.
– Mondja ezt az az ember, akinek az egyik gyermeke Sydney-ben él.
– Márk fiamról van szó, aki egyre többször emlegeti a hazatérés lehetőségét. Magyar felesége van, a családjában Kazinczy nyelvét beszélik, mégis azt mondja, hogy ő sosem lesz ausztrál. Megértem. Anno megismertem egy svéd lányt, szerelembe is zuhantam. Kimehettem volna hozzá, nem kellett volna mást tennem, csak lovagolni, lovakkal foglalkozni. Maradtam. Nem azt állítom, hogy én lettem volna a mintapolgár.
De mindig szerettem itt élni – még akkor is, amikor a hatalom mindent megtett, hogy elrontsa a kedvemet.
Amikor a ferihegyi reptéren elkaptak, mert a rádiós igazolványomban találtak száz nyugatnémet márkát. Percek alatt bűnözőt faragtak belőlem. Óriási szerencsém volt, mert az akkori feleségemnek remek kormánykapcsolatai voltak, tolmácsként dolgozott, így ő segített, mert akkor tényleg minden átfutott az agyamon. A feleségem is aznap utazott Moszkvába, ez is mázli volt. Ha ő nincs, minden megtörténhetett volna.
– Az is, hogy az egész pályafutásának vége lehet?
– Többek között. De az is érdekelt, hogy ki nyomott fel a vámosoknál? A reptéri tisztnek ugyanis az volt az első szava, hogy mutassam fel a rádiós igazolványomat. Kicsi a valószínűsége, hogy a finánc aznap reggel megvilágosodva ébredt fel, hogy a Magyar Rádió sportriportere ott, abban a kis tokban akar kicsempészni száz nyugatnémet márkát. Valaki szólt az „érdekemben”. Na, ekkor iszonyatos dühöt éreztem. Két évre eltiltottak minden külföldi utazástól. Nem kaptam prémiumot. De a börtönt megúsztam. Életem legmegrázóbb élménye volt ez. Ráadásul ezt a száz márkát az előző utazásomból hoztam haza, azaz szó sem lehetett csempészésről.
Kiderül, ki Radnóti László kedvenc sportolója
– Ki volt a kedvenc sportolója?
– A kétszeres olimpiai bajnok párbajtőrvívónő, Nagy Tímea. Most is ő az. Nagyon szeretem.
2000-ben, Sydney-ben megnyerte az első aranyérmét, majd az interjúzónában az első gondolata az volt, hogy a férjének üzenjen, fektesse le a gyereket.
Aki egy ilyen emelkedett pillanatban képes ennyire hétköznapi aggyal gondolkodni, az csuda egy ember lehet.
– Azt hittem, Martinek Jánost mondja majd. Mert 1988-ban, amikor Martinek megnyerte az öttusa egyéni versenyszámát az olimpián, majd csatakosan, izzadtan futni kezdett és kikötött ön mellett a rádió riporterállásában.
– Ennek is megvan a sztorija. Az olimpiai utazás előtt a Kongresszusi Központ parkolójában gyülekeztünk. Megjelent ott Martinek János édesanyja, aki rettenetesen izgult. Ismertük egymást, láttam, teljesen magán kívül van. Gondoltam, megnyugtatom, előadtam hát, hogy az előző éjjel azt álmodtam, hogy a fia olimpiai bajnok lesz.
A kedves mama erre egy akkora süteményt ígért be, ami nem is létezik. Aztán Szöulban, még a verseny előtt elmeséltem ezt Martineknek, aki csak annyit mondott: ha bejön az álmom, nekem adja az első győzelmi interjúját. Lássanak csodát, nem felejtette ezt el, tartotta a szavát. Kibújt a szövetségi kapitány, dr. Török Ferenc öleléséből és hozzám futott. Ezt soha nem felejtem el neki. Látja, ma már ez sem fordulhat elő egy olimpián. A rend őrei mesterségesen tartják egymástól távol az újságírókat és a sportolókat.
– Tényleg megálmodta Martinek János győzelmét?
– Dehogy is (nevet.) Csak a mamát akartam megnyugtatni. Kedves füllentésnek szántam.
– Elkészült a világ legnagyobb süteménye?
– Egy morzsa sem maradt belőle. Megette a rádió sportosztálya.
– Soha nem irigyelte azokat a kollégáit, akik nagy magyar győzelmeket hozó focimeccseket közvetíthettek?
– Nem, mert én rosszul közvetítettem a labdarúgást. Látja, ha a frász kerülgetett, akkor az mindig a focipályán történt. Utáltam tévedni, féltem, hogy elrontok valamit.
Néhai és drága Molnár Dániel kollégámat ez egyáltalán nem zavarta. Imádtam, ahogy róla leperegtek ezek a dolgok.
Nála olyan is játszott, akit félórája lecseréltek. Igaz, ez megesett a nagy mesterrel, Vitray Tamással is. A gyönyörűségből kijutott nekem más sportágak közvetítésekor. Nincs hiányérzetem.
Emberhez méltó halált szeretne
– Mi lesz az olimpiák sorsa?
– Ennek a beszélgetésnek ez a legnehezebb kérdése, amelyre nehéz jól válaszolni. Az újkori olimpiák történetének voltak nagy válságai. A két világháború miatt elmaradt játékokra gondolok vagy az 1972-es müncheni merényletre. De az olimpia mindig talpra tudott állni. Ha az amúgy teljesen megzavarodott világ úgy alakulna, hogy megszűnnének az olimpiai játékok, akkor sem lenne ez végleges állapot, mert eltelne egy-két évtized, s az emberek rájönnének, szükség van erre a játékra. A sport voltaképpen nem más, mint játék. Vagyis annak kellene lennie.
– 2025. május 19-én 85 éves lesz. Mit szeretne még elérni az életben?
– Emberhez méltó halálért imádkozom.
– Egy korábbi interjúban elmondta, hogy hosszú ideje küszködik a gyilkos kórral. Hogy van?
– Műtétre várok.
– 1994 februárjában a Duna Televízió sportfőszerkesztőjeként éles konfliktusba keveredett a tévé akkori vezetőjével, a filmrendező Sára Sándorral. A sajtóban kirobbant balhé után önt azonnal kirúgták a tévétől. Pedig amit ott elkezdett, az akkoriban figyelemre méltó munka volt, mégis torzó maradt. Mai ésszel is beleállna ebbe a konfliktusba?
– Igen. Emlékszem erre az esetre. Akkoriban a tévében minden este 15 perces sportműsorral jelentkeztünk. Dunasport – ez volt a címe. Majd se szó, se beszéd, egyszer csak megszüntették az adást, s közölték, hogy a napi negyedóra helyett minden vasárnap kapunk 120 percet – délelőtt. Egyben azt is megmondták, hogy az addigi cím sem lesz jó. Dunasport helyett Sportképek – ezt akarták címnek, amit óriási sületlenségnek tartottam. Elmondtam, ha már vasárnap délelőttre száműznek, akkor a Sportmatiné sokkal jobb cím lenne. Először elfogadták, majd újra előálltak ezzel a Sportképek elnevezéssel.
Ekkor az egyik újságban azt mondtam, nem tudom, mit szólna Sára Sándor, ha az ő egyik filmjének a címét, a Nyolcvan huszárt arra változtatnánk, hogy Ma nincs lóhús.
Óriási botrány támadt, engem meg tényleg kirúgtak.
– Megbánta ezt a mondatát?
– Nem. Nem bánok semmit sem. Ha egy ilyen mondat miatt az embert azonnal kirúgják, akkor ott nekem nincs, nem lehetett semmi keresnivalóm.
– Ma már sokan tudják, hogy ugyanannak az évnek ugyanazon napján születtek Novotny Zoltánnal. Az elmúlt húsz évben minden ötödik év nagy ünnepnek számított, mert sokan köszöntötték fel önöket. Hogyan éli meg mindezt? És hogyan éli át a köztes, nem annyira érdekes éveket?
– Nekem már az is nagyon jól esik, ha fél évtizedenként „elővesznek” bennünket, hogy a régi tanítványok egy része nem feledi el ezt a két öreg szivart. Álszentség lenne azt mondanom, hogy nem cirógatja meg mindez a lelkemet. Mert mégis csak vannak olyanok, akik emlékeznek arra, hogy volt itt ez a két vén majom, akitől ezt-azt lehetett tanulni. Tisztában vagyok azzal, hogy olykor szigorú voltam, hogy a smirglis megnyilvánulásaim nem estek jól, de ártani sosem ártottam és nem is akartam senkit soha megbántani.
