Fazil Say nagy bűvész. Művész is persze, de elsősorban bűvész. Ahogy a közönséggel bánik, ahogy kommunikál vele, az elképesztő. A koncert alatt sokszor néztem az emberek arcát. Kár, hogy nem lehet a hangversenyek alatt fotózni, mert biztosan díjat érdemelt volna a MűPa fotópályázatán. Az érdeklődés mellett hihetetlen jókedv, mosoly és csillogó tekintetek.
A koncert programja majdnem klasszikus volt. Haydn, Mozart és Beethoven művei mellett J. S. Bach Chaconne-ja került terítékre, Busoni átiratában, amely kissé nyers felvezetéssel indult, bár ez inkább Busoni számlájára írandó. Alapvetően Bach dominált, a szólista jóvoltából is, aki uralta a monumentális textúrát. Haydn az f-moll variációkkal és a C-dúr szonátával képviseltette magát. (Az utóbbi a beharangozott Schumann-művet, az Abegg-variációkat váltotta.) Talán ez a két mű volt az est leggyengébb pontja, a szonáta még inkább, mint a variációk. Olykor az volt az érzésem, hogy blattolják a darabot. Haydnt nehéz jól játszani, és egyre kevesebben értik, tudják. Schiff András egyik tavalyi koncertjén az f-moll variációkat adta ráadásként. Mozart C-dúr variációsorozata, a népszerű, Ah vous dirai-je, Maman, már szellemesen szólalt meg, sokkal jobb, fényesebb interpretációban. A szünet után Beethoven c-moll szonátáját adták elő, s ez az est fénypontjának bizonyult, minden mellényúlás ellenére. Ehhez persze Beethoven is kellett, de ott is volt, csaknem minden csodájával, emelkedettségével. Az előadó nem tudott ellenállni a kísértésnek, és a második tétel utolsó harmadának sajátosságát kihasználva olyan dzsesszesre formálta, hogy néhányan fel is kapták a fejüket a teremben. Fazil Say technikája korántsem kikezdhetetlen. Nem emiatt és nem ennek ellenére számít ő sztárzongoristának, sokkal inkább személyes varázsa miatt. Lehet rosszindulatúnak nevezni azt a megjegyzést, amelyet a szünetben hallottam, miszerint sokkal inkább dzsesszzenész ő, mint klasszikus értelemben vett pianista, de mindenképpen elgondolkodtató. Mert bár mindkét területen otthonosan mozog, az utóbbi majdnem biztosan közelebb áll a szívéhez és a profiljához is.
A koncert második felére nem véletlenül hagytak csak egy művet, várható volt, hogy ráadások nélkül a közönség nem engedi el a fellépőt. Így is történt. Bár szemlátomást fáradt volt, igazi profihoz méltón mégis mindig visszaült, és játszott. Igaz, csak az első ráadás jött a XIX. századból, a többi már könnyedebb hangot ütött meg. A saját kompozíciót – amelyet már egy korábbi budapesti koncertjén is játszott – dzsesszes hangvételű darabok követték. Az utolsó volt a hab a tortán, amennyiben Mozart A-dúr szonátájának harmadik tételét játszotta, közismertebb nevén a Török indulót. Csakhogy néhány ütem után megbolondította az egészet, természetesen a dzsessz szellemében. Időnként visszatért az eredeti témához, fennkölt, sznob zongoristát mímelve. A közönség nevetett, majd állva tombolt, így búcsúzott tőle.
(Fazil Say, zongora, Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2010. január 18.)
origo.hu
Rendkívüli egyeztetést tart a miniszterelnök
