Az idei cannes-i filmfesztivál nemcsak a veterán mesterek és új hangok bemutatkozásáról szólt, hanem arról a generációváltásról is, amelyben a színészek egyre gyakrabban lépnek át a kamera másik oldalára. Kristen Stewart, Scarlett Johansson és Harris Dickinson mind első rendezésükkel érkeztek a Croisette-re – különböző stílusban, különböző témákkal, mégis hasonló bátorsággal.

Kristen Stewart: The Chronology of Water
A legnagyobb visszhangot talán Kristen Stewart rendezői bemutatkozása váltotta ki. A The Chronology of Water Lidia Yuknavitch memoárjának adaptációja Imogen Poots főszereplésével, amely radikálisan őszinte módon tárja fel a női test, trauma és szexualitás témáit. Stewart korábban is nyíltan beszélt arról, hogy ez a projekt számára személyes és politikai tétel egyaránt: a film az identitás széthullásának és újjáépítésének krónikája. Nem minden kritikus volt egyértelműen lelkes, de abban egyetértés mutatkozott, hogy ez egy markáns szerzői kézjeggyel megáldott debütálás.
Harris Dickinson: Urchin
A brit színész, akit a közönség korábban olyan filmekből ismerhetett, mint a Szomorúság háromszöge, a Jókislány vagy a Mind idegenek vagyunk, ezúttal társadalmi horrorral debütált rendezőként. Az Urchin címet viselő filmje Anglia északi iparvidékére kalauzol, ahol egy fiatal fiú egyre bizarrabb események középpontjába kerül. Dickinson filmje a társadalmi lecsúszást, az izolációt és a generációs traumát ötvözi a gótikus horror eszközeivel. A film formai megoldásai – kézi kamerás jelenetek, természetes fényhasználat, pszichológiai szürrealizmus – azt mutatják, Dickinson rendezőként is mer kockáztatni. Dickinson rendezői debütálása a fesztivál egyik legmegosztóbb filmje lett idén, de a Midnight Screenings szekcióban hatalmas ovációt kapott.
Scarlett Johansson: Eleanor the Great
A fesztivál egyik legnagyobb érdeklődést kiváltó bemutatója Scarlett Johansson nevéhez fűződik. Az Eleanor the Great egy 94 éves, New Yorkba visszatérő holokauszt-túlélő történetét meséli el, mélyen emberi, helyenként groteszk módon humoros hangnemben. A film megosztotta a kritikusokat: egyesek mély empátiával telinek, mások túlságosan stilizáltnak tartották. Johansson mindenesetre rendezőként sem hagyta hidegen a közönséget – a vetítést követő sajtótájékoztatón egyértelművé tette, hogy további rendezéseken gondolkodik.