Az idei cannes-i filmfesztivál nemcsak a veterán mesterek és új hangok bemutatkozásáról szólt, hanem arról a generációváltásról is, amelyben a színészek egyre gyakrabban lépnek át a kamera másik oldalára. Kristen Stewart, Scarlett Johansson és Harris Dickinson mind első rendezésükkel érkeztek a Croisette-re – különböző stílusban, különböző témákkal, mégis hasonló bátorsággal.
Kristen Stewart: The Chronology of Water
A legnagyobb visszhangot talán Kristen Stewart rendezői bemutatkozása váltotta ki. A The Chronology of Water Lidia Yuknavitch memoárjának adaptációja Imogen Poots főszereplésével, amely radikálisan őszinte módon tárja fel a női test, trauma és szexualitás témáit. Stewart korábban is nyíltan beszélt arról, hogy ez a projekt számára személyes és politikai tétel egyaránt: a film az identitás széthullásának és újjáépítésének krónikája. Nem minden kritikus volt egyértelműen lelkes, de abban egyetértés mutatkozott, hogy ez egy markáns szerzői kézjeggyel megáldott debütálás.
Harris Dickinson: Urchin
A brit színész, akit a közönség korábban olyan filmekből ismerhetett, mint a Szomorúság háromszöge, a Jókislány vagy a Mind idegenek vagyunk, ezúttal társadalmi horrorral debütált rendezőként. Az Urchin címet viselő filmje Anglia északi iparvidékére kalauzol, ahol egy fiatal fiú egyre bizarrabb események középpontjába kerül. Dickinson filmje a társadalmi lecsúszást, az izolációt és a generációs traumát ötvözi a gótikus horror eszközeivel. A film formai megoldásai – kézi kamerás jelenetek, természetes fényhasználat, pszichológiai szürrealizmus – azt mutatják, Dickinson rendezőként is mer kockáztatni. Dickinson rendezői debütálása a fesztivál egyik legmegosztóbb filmje lett idén, de a Midnight Screenings szekcióban hatalmas ovációt kapott.
Scarlett Johansson: Eleanor the Great
A fesztivál egyik legnagyobb érdeklődést kiváltó bemutatója Scarlett Johansson nevéhez fűződik. Az Eleanor the Great egy 94 éves, New Yorkba visszatérő holokauszt-túlélő történetét meséli el, mélyen emberi, helyenként groteszk módon humoros hangnemben. A film megosztotta a kritikusokat: egyesek mély empátiával telinek, mások túlságosan stilizáltnak tartották. Johansson mindenesetre rendezőként sem hagyta hidegen a közönséget – a vetítést követő sajtótájékoztatón egyértelművé tette, hogy további rendezéseken gondolkodik.
A színészi debütálások mellett rengeteg már bizonyított rendező tért vissza Cannes-ba a legújabb filmjével:
Joachim Trier, Wes Anderson vagy éppen Ari Aster pályája sem először keresztezi a francia Riviérát, számukra Cannes különleges jelentőséggel bír.
Lássuk a legnagyobb Cannes-kedvencek új filmjeit, amelyekben a hollywoodi sztárvilág krémje is előszeretettel vállal szerepet, illetve néhány olyan filmet, amire idén többen felkapták a fejüket.
Joachim Trier: Sentimental Value
Óriási várakozások előzték meg Joachim Trier új filmjének, a Sentimental Value-nak a bemutatóját, ami az első filmje a világhírnevet meghozó a Világ legrosszabb embere óta. Az első reakciók alapján nem ér fel a norvég rendező előző munkájához, de megérdemli a figyelmet: a történet középpontjában egy idősödő, világhírű színész (Stellan Skarsgård) áll, aki hosszú idő után találkozik felnőtt lányával (Elle Fanning), miután egy családi krízis újra összehozza őket.
A film finom jelenetekben bontja ki az apa-lánya kapcsolat rétegeit, miközben a színházi világ kulisszái mögé is bepillantást nyújt.
Ari Aster: Eddington
Ugyancsak sokan várták Ari Aster új filmjét, az Eddingtont, amely a Covid–19-járvány első hullámának amerikai kisvárosi mikrotörténeteit dolgozza fel Joaquin Phoenix és Emma Stone főszereplésével. Aster, aki eddig főként horrorban utazott (Midsommar, Hereditary), ezúttal társadalmi drámával tért vissza, melyben a járvány pszichológiai következményeit vizsgálja egy seriff és egy polgármester közötti morális konfliktus tükrében.
Wes Anderson: A föníciai séma
Wes Anderson új filmje, A föníciai séma a rendezőre jellemző szimmetriával és színpadiassággal építi fel egy hidegháborús kémkomédia világát. A filmben Benicio del Toro, Scarlett Johansson (ezúttal színészként) és Michael Cera is szerepelnek, és noha a kritikusok nem tartották a rendező legerősebb munkájának, a magyar bemutatót (május 29.) így is izgatottan várjuk.
Julia Ducournau: Alpha
Három évvel a rendkívül megosztó Titane Arany Pálmája után Julia Ducournau visszatért Cannes-ba, hogy újra szembesítse a nézőket a test és az identitás határmezsgyéivel. Az Alpha egy 13 éves lány történetét meséli el, aki egy tetoválás után titokzatos betegség miatt kirekesztetté válik. A film allegorikusan a HIV/AIDS-járvány társadalmi stigmatizációját dolgozza fel, miközben a testhorror elemeit használja a kirekesztettség és a félelem ábrázolására. Ducournau ezúttal is erős vizuális stílussal dolgozik és a személyes traumák mellett a társadalmi reakciókra fókuszál.
Lynne Ramsay: Die, My Love
Lynne Ramsay (Beszélnünk kell Kevinről, Sosem voltál itt) nyolc év után tért vissza a nagyjátékfilmes rendezéshez a Die, My Love című alkotással. A film Ariana Harwicz argentin írónő azonos című regényének adaptációja, és egy anyaságát élő nő, Grace (Jennifer Lawrence) történetét meséli el, aki vidéki elszigeteltségben küzd pszichés problémáival. A férjét, Jacksont Robert Pattinson alakítja. A film hétperces álló ovációban részesült, és rekordösszegű, 24 millió dolláros forgalmazási szerződést kötöttek rá a Mubi forgalmazóval, így nem valószínű, hogy eljut a hazai mozikba, ám annál jobban várjuk a streamingpremiert.
Sean Baker barátnője is debütált
Az idei felhozatal egyik meglepetése Shih-Ching Tsou első önálló nagyjátékfilmje, a Left-handed Girl volt. A film nemcsak témájával, hanem alkotói hátterével is figyelmet keltett: Tsou élettársa, a friss Oscar-díjas Sean Baker producerként, társ-forgatókönyvíróként és vágóként is közreműködött a produkcióban. A történet egy tajvani család háromgenerációnyi nőtagjaira koncentrál. A cselekmény egy születésnapi vacsora köré épül, ahol fokozatosan derülnek ki a régóta őrzött titkok, a múltbeli sebek és a felszín alatti feszültségek. Baker jellegzetes kézjegye – a kézi kamerás realizmus, a gyors vágások, az életszagú párbeszédek – érzékelhető Tsou rendezésében is, ám a Left-handed Girl egyértelműen saját hangot is talál, új kulturális kontextusba helyezi a rendező ismert kézjegyeit.
Oliver Hermanus Hollywood két legmenőbb férfi színészével forgatott
Paul Mescal (Volt egyszer egy nyár) és Josh O’Connor (A korona, Challengers) párosa az első kritikák alapján a The History of Sound című, érzékeny történelmi drámában nyújtott emlékezetes alakítást. Oliver Hermanus filmje két amerikai férfi kapcsolatát mutatja be az első világháború idején, amikor a front mögött hangfelvételeket készítenek családtagjaik számára. A produkció sokak szerint a férfi identitás újfajta ábrázolásával tűnik ki, amiben Mescal ismét bizonyította, hogy Hollywoodba berobbanva (Gladiátor II) sem hagyja maga mögött a szerzői filmek világát.
Spike Lee: Highest 2 Lowest
Spike Lee új filmje, a Highest 2 Lowest versenyen kívül mutatkozott be és ismét összehozta a rendezőt Denzel Washingtonnal, akivel ez az ötödik közös munkájuk. A film Akira Kuroszava 1963-as Menny és pokol című klasszikusának modern újragondolása, amely a zeneipar világába helyezi a történetet. A cselekmény középpontjában David King (Denzel Washington), egy befolyásos zenei producer áll, akinek életét felforgatja egy téves emberrablás, amikor sofőrje fiát rabolják el az ő gyermeke helyett. A film a morális dilemmák, a hírnév ára és a generációk közötti feszültségek témáit járja körül. A Highest 2 Lowest az amerikai mozikban augusztus 22-én debütál, majd szeptember 5-től elérhető lesz az Apple TV+ streamingszolgáltatáson keresztül.
Richard Linklater: Nouvelle Vague
A francia új hullám előtt tiszteleg a mindig kísérletező kedvű Richard Linklater (Mielőtt-trilógia Sráckor) filmje, különösen Jean-Luc Godard 1960-as Kifulladásig című klasszikusának forgatására fókuszálva. A film teljes egészében franciául készült, fekete-fehérben, 4:3-as képarányban, ezzel is megidézve az eredeti korszak vizuális stílusát. A főszerepben Guillaume Marbeck alakítja a fiatal Godard-t, míg Zoey Deutch Jean Seberget formálja meg. A film nem csupán a Kifulladásig forgatásának kulisszái mögé enged betekintést, hanem a francia új hullám szellemiségét és forradalmi energiáját is megragadja.
