Az év legmeglepőbb folytatásában három férfi sem képes pótolni a korábbi főszereplőt, mégis jól mulattunk rajta

A Gladiátor rajongói nem valószínű, hogy szeretni fogják az elrugaszkodott ötletekkel teli második részt, szerintünk viszont Ridley Scott meglepően szórakoztató módon folytatta a szandálos klasszikust.

A Gladiátor II szórakoztató hülyeség lett. Forrás: TMDb

Negyed évszázaddal ezelőtt aligha gondolta volna bárki is komolyan, hogy a Gladiátorhoz egyszer folytatás készül. Egyfelől akkoriban Hollywood még nem rendelt automatikusan folytatást minden filmhez, aminek sikere volt a kasszáknál, másfelől ezt meglehetősen megnehezítette a tény, hogy a film végén meghal a főhős. Egyedül Ridley Scott gondolkodott másként, aki sokáig egy misztikus, túlvilági történeten morfondírozott (ennek forgatókönyvén az első rész írója, John Logan, és az énekes-dalszerzőként ismertebb Nick Cave is dolgozott). A rendező azóta is rendszeresen fellebbentette a második rész lehetőségét, a filmográfiájában egyébként sem példa nélküli, hogy producerként vagy rendezőként több évtized után tér vissza egy-egy korábbi sikeréhez (Prometheus, Szárnyas fejvadász 2049).

Elődjéhez hasonlóan a Gladiátor II is egy nagyon férfias mozi lett (Fotó: TMDb)

Gladiátor II – Volt-e értelme folytatni a klasszikust?

A Gladiátor esetében viszont maguk a rajongók azok, akik nem kívántak folytatást a kerek egész történettel rendelkező első filmhez, Scott vonzódása a második rész gondolatához azonban könnyen megérthető. Az ókori Rómában játszódó mozi nemcsak a misztikumtól megfosztott kosztümös kalandfilmek (Artúr király, Robin Hood, Az utolsó szamuráj) és az ún. szandálos filmek (Nagy Sándor, a hódító, Trója, 300) modern reneszánszát hívta életre, hanem a rendező pályájának is új lendületet adott. 

A kudarcokkal tarkított 90-es éveket követően a Gladiátor egy csapásra Hollywood egyik legkeresettebb rendezőjévé tette Scottot, jobbnál jobb projektek találták meg, és legtöbbször ezek közül is a Russel Crowe-val közösen készített filmek sikerültek a legjobban (Amerikai gengszter, Robin Hood).

A Gladiátor II előkészületeinek hírét nálam nem is az árnyékolta be, hogy tökéletesen illeszkedik a régi sikerek felmelegítésének kockázatkerülésből fakadó gyakorlatába – erre egyaránt láttunk már jobb (Álomdoktor, Top Gun: Maverick) és rosszabb (A függetlenség napja 2., Amerikába jöttem 2.) példákat is –, sokkal inkább aggasztott a tény, hogy Scott azzal a David Scarpával íratta meg a forgatókönyvet, akivel közösen a közelmúlt legrosszabb filmjeit is készítette (A világ összes pénze, Napóleon). Komoly aggályaim vannak azzal kapcsolatban, hogy Scarpának egyáltalán van-e fogalma arról, hogyan kell karaktert építeni, téteket növelni, történetet vezetni, más szóval a legalapvetőbb forgatókönyvírói fogásokról, amik nélkül egy jó műfaji film elképzelhetetlen.

A Gladiátor II végül szórakoztató hülyeség lett. Ebben a forgatókönyvíró Peter Craignek is nagy szerepe lehet, aki Scarpával ellentétben írt már jó filmeket (Batman, Top Gun: Maverick). Egy lehetetlen tengeri ostrom, megvadult CGI majmok és az arénában vadászó cápák borzolják a történelmi hitelesség kedvelőinek kedélyét, és igaz ez még akkor is, ha az említett attrakcióknak van létező alapjuk. A történelem még inkább puszta inspirációként szolgál a cirkuszi mutatványokhoz, látványos díszletek csupán. 

A történelmi hitelességgel már az első rész is kemény harcokat vívott (a modern kori szabadságeszményt helyezte az ókorba, és ez most sincs másként), de nem is ezért vált klasszikussá: a Gladiátor egyszerű története a nyers férfierő diadalát hirdette az intrika fölött.

Russel Crowe Oscar-díját is annak köszönhette, hogy Maximus sematikus karakterét ilyen erőkkel volt képes feltölteni. Őt nincs, aki pótolja, de a film szerencsére nem is próbálkozik ilyesmivel, helyette Paul Mescal, Pedro Pascal és Denzel Washington között oszlik meg a tökös férfiak szerepe.

Küzdelmekben nem szűkölködik a Gladiátor II sem (Fotó: TMDb)

A folytatás egy pontig tökéletesen másolja az első részt: a főhős rabszolgasorba esik, az arénában való küzdelmei viszont túlmutatnak rajta, és csakhamar az egész Római birodalom jövője lesz a tét. 

Csakhogy a Gladiátor II cselekménye mégis sokkal összetettebb, nem egyszerűen a jó és rossz erői csapnak benne össze, hanem legalább négy különböző fél feszül egymásnak, és ezeket – Scarpától meglepő módon – sikerül következetesen végigvezetni.

Nincs meg benne az az erő, ami az első részben, de a görög drámák sokszereplős, melodramatikus konfliktusai ott lüktetnek az ereiben. Ez kevés ahhoz, hogy újabb klasszikus szülessen, de popcornt majszolva jól lehet rajta szórakozni.