A Gladiátor II végül szórakoztató hülyeség lett. Ebben a forgatókönyvíró Peter Craignek is nagy szerepe lehet, aki Scarpával ellentétben írt már jó filmeket (Batman, Top Gun: Maverick). Egy lehetetlen tengeri ostrom, megvadult CGI majmok és az arénában vadászó cápák borzolják a történelmi hitelesség kedvelőinek kedélyét, és igaz ez még akkor is, ha az említett attrakcióknak van létező alapjuk. A történelem még inkább puszta inspirációként szolgál a cirkuszi mutatványokhoz, látványos díszletek csupán.
A történelmi hitelességgel már az első rész is kemény harcokat vívott (a modern kori szabadságeszményt helyezte az ókorba, és ez most sincs másként), de nem is ezért vált klasszikussá: a Gladiátor egyszerű története a nyers férfierő diadalát hirdette az intrika fölött.
Russel Crowe Oscar-díját is annak köszönhette, hogy Maximus sematikus karakterét ilyen erőkkel volt képes feltölteni. Őt nincs, aki pótolja, de a film szerencsére nem is próbálkozik ilyesmivel, helyette Paul Mescal, Pedro Pascal és Denzel Washington között oszlik meg a tökös férfiak szerepe.
A folytatás egy pontig tökéletesen másolja az első részt: a főhős rabszolgasorba esik, az arénában való küzdelmei viszont túlmutatnak rajta, és csakhamar az egész Római birodalom jövője lesz a tét.
Csakhogy a Gladiátor II cselekménye mégis sokkal összetettebb, nem egyszerűen a jó és rossz erői csapnak benne össze, hanem legalább négy különböző fél feszül egymásnak, és ezeket – Scarpától meglepő módon – sikerül következetesen végigvezetni.
Nincs meg benne az az erő, ami az első részben, de a görög drámák sokszereplős, melodramatikus konfliktusai ott lüktetnek az ereiben. Ez kevés ahhoz, hogy újabb klasszikus szülessen, de popcornt majszolva jól lehet rajta szórakozni.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!