A Gyurcsány-végjáték

Jól tudjuk, Gyurcsánynak nem ez volt az utolsó fellépése. De ha tényleg jót akarna pártjának, legalább most, a választásokig eltakarodna a színről. S átadná a szót s a helyét azoknak a megkeseredett, de tisztességüket még mindig őrző szocialistáknak, akik miatta nem fognak többé labdába rúgni.

Szeretjük a szenvedélyes embereket. Akik magukkal ragadnak, akik el tudják hitetni, hogy sokat és nagyot akarnak, és csak azért élnek, hogy mindenkinek jobb és szebb legyen az élete. De ha egy szenvedélyes emberről kiderül, hogy amint megszerezte szavazatainkkal bizonyított odaadásunkat, aztán a hatalom ormai közt bóklászva úgy felejtett el minket, hogy csak úgy porzott, akkor tétovává válunk. Ha éveken át megtapasztaljuk, hogy tevékenykedése nyomán egyre szegényebbek, egyre kifosztottabbak leszünk, ha észrevesszük, hogy a nekünk elkötelezettség őt egyre kínosabban érinti, és esze ágában sincs betartani ígéreteit, akkor egyszer csak rádöbbenünk, hogy becsapottságunk olyan mértékű, amiről még magunknak sem szívesen számolunk be. Onnantól kezdve a szenvedélyes emberre egy kicsit másképpen nézünk.
Mindez a Gyurcsány beszédére összegyűlt fehér hajú, csüggedt tekintetű nőkről és férfiakról jutott eszembe. Javarészt ők ültek a Körcsarnokban. Az ATV-n közvetített adás leleplező erejű volt. Jobboldaliként is összefacsarodott a szívem a kék meg sárga pólóban, csíkos pulóverben fáradtan üldögélő férfiak s a javakorabeli, „fodrászra, hajfestésre nekem nem telik”-féle elgyötört női arcok láttán. Az egyszerű emberek ügyelnek leginkább arra, hogy öltözékükkel megtiszteljék azt, akinek szavait hallgathatják. Úgy látszik, ez már a múlt; ezek a nyugdíjasok nem fárasztották magukat ingvasalással vagy az egyetlen kosztüm előhalászásával. Drukkoltam az operatőrnek, hogy legalább az adás végére találjon egy jó karban lévő negyvenes nőt, akin divatos blúz, netán elegáns blézer van. Az utolsó öt percben megtalálta. Mutatott még egy irigylésre méltóan lelkes, szemüveges hölgyet is, akinek szemében ott fénylett a régi emlékek tüze. (Csókot kapott Gyurcsánytól egy nyugdíjas-találkozón?)
Túl sok volt a merev tekintet, az össze nem verődött tenyér, túl sok karba font testtartású férfi tűnt föl a közönség soraiban. Érdekes, a nagytotálban leadott képsorok mellett, mint ahogy annak idején felzúgott a konzervtaps az ávós-kabarettista Komlós János gyenge poénjainál, hangos volt a klakkőrök diktálta elragadtatás.
A szenvedélyes ember még egyszer utoljára bedobta magát. Szeretem Magyarországot, mondta azoknak, akiknek városában becsukták a kórházat, akiknek községét többé nem köti össze vasút a legközelebbi vidéki nagyvárossal. Szeretem Magyarországot, mondta a nyugdíjból tengődőknek, a kora tavasszal érkező téli fűtésszámlától rettegőknek. Smúzolt, mert smúzolni jó, a hölgyek többségénél biztos siker. De akik ott ültek a Körcsarnokban, a magyar Demokratikus Charta rendezvényén, azok csak a haza lakosságának elenyésző töredéke. Magyarország máshol van. Magyarország nem lépett be a Körcsarnokba, nem kapott meghívót. Magyarország elfordult a szenvedélyes embertől. Megjegyezte magának, hogy a szenvedélyes ember őt négy éve még lek…zta, most meg itt szerelmet vall neki.
Ezt az országot a „szenvedélyes, bár néha cifrákat mondó” ember többé nem fogja sem elk…ni, sem Elba-szigetté változtatni, mert ő még csak nem is mini-Napóleon, ő még Cipollának is kisszerű. Túl sokat hajlongott a disznófejű nagyurak előtt, túl soká legeltette szemét a tőke neccharisnyás (kamat)lábain.
A szenvedélyes ember egyedül maradt.
Fellépése előtt lenézett a közönségre, s meglátva ősz fejüket, csíkos pólóikat, egy mozdulattal letépte nyakkendőjét, hogy cégeiből befolyó sokmilliós hasznára fittyet hányva még egyszer, utoljára eljátssza „a nép fiát”. „Szeretlek benneteket”, nyögte ki a nehéz vallomást, egy lapra téve fel mindent, de az a lap is cinkelt kártya volt, mint a többi. A mímelt szeretet mindig egyoldalú. A cirkuszi mutatvány után néhányan a közönségből talán azon tanakodtak, hogy elmenjenek-e szavazni, vagy behúzzák az x-et a Jobbikhoz. Ott is vannak szenvedélyes emberek, ők is mondják, ami a szájukra jön, aztán lesz, ami lesz. Gyurcsány a bosszúért lihegő Fidesz-gyűlöletben még egyszer, utoljára magára ölelte megfáradt közönségét. Szerelmi vallomását megtűzdelte látszatönkritikával. Becstelen emberek szokása, hogy mikor rászánják magukat a színvallásra, még azt az alkalmat is öndicséretre használják fel. Gyurcsány nem arról beszélt, hogyan és miért tette tönkre kormányával az országot, hanem még egyszer, utoljára lehordta Kádár népét: tétovák voltatok, önbizalomhiányosak, bátortalanok. Az előtte szónokló Mesterházy Attilától egy dolgot tartott fontosnak idézni: hogy az MSZP mind-mind bátor férfiakból áll. S én voltam a legbátrabb, sugallta minden gesztusával Gyurcsány. Bátran trappoltam előre, és hibám csak egy volt: reformdühömben nem vettem észre, hogy lemaradtatok.
Illett volna valamit arról is beszélni, hogy a csapatnak mihez volt bátorsága. Mutyihoz, lobbikhoz, nemzetitulajdon-eladáshoz, haveroknak adott megbízások tömegéhez, pénzelszívások előtti szemlehunyáshoz. Ebben vakmerők voltak. Gyurcsány szemforgatva kijelentette: az volt a baj, hogy későn kezdtük el a korrupció elleni harcot. És senki nem állt fel, hogy a szemébe vágja: nem, kedves bukott miniszterelnök úr, a korrupció elleni harcot azok kezdték el, akik már nem bírták tovább az idegfeszültséget, féltek a börtöntől, ezért jelentést tettek a maguk kormányzása alatt történt tömérdek disznóságról. Akik a rendőrséghez vagy olyan újságokhoz, tévécsatornákhoz fordultak, amelyek nem az önök által uralt bástyák. A harc velük kezdődött, s a küzdelem az igazságszolgáltatás szerveinél folytatódik ma is. A lelepleződéseket nem önök akarták, hiszen április 11-én ebbe fognak belebukni. A lelkiismeretlen kormányzásnak ára van. Sokan a megcsúfolt szabadságvágyukkal, a nehézzé tett életükkel fizetnek, mások addig fognak bíróságra járni, amíg minden piszkos ügyre fény nem derül. Ezt senki nem mondta el Gyurcsány Ferencnek. Igaz, őt nem is érdekelte volna. A saját attrakciója bűvöletében élő embert nem érdekli az igazság.
Gyurcsány a Fidesz által veszélyeztetett parlamentarizmusról is beszélt, de azt elfelejtette elmondani, hogy jelen tudásunk szerint a parlamentarizmus nem azt jelenti, hogy lehetek gazember nyugodtan, mert véd a mentelmi jogom. Vádolta a Fideszt az együttműködés hiánya miatt, de azt szintén elfelejtette elmondani, nyolc év alatt hány ezer ország jobbító, lakossági közérzetet és életszínvonalat javító ellenzéki javaslatot söpört le az MSZP–SZDSZ-kormány. Parányi többségük mögé bújva önfeledten csevegtek, mobiloztak, újságot olvastak az üléseken, és szavazásnál csak röhögtek az ellenzék hiábavaló erőfeszítésein.
Jól tudjuk, Gyurcsánynak nem ez volt az utolsó fellépése.
De ha tényleg jót akarna pártjának, legalább most, a választásokig eltakarodna a színről. S átadná a szót s a helyét azoknak a megkeseredett, de tisztességüket még mindig őrző szocialistáknak, akik miatta nem fognak többé labdába rúgni. Mert végsőkig kitartottak amellett, aki „kihozta őket a sz…ból”. Kihozta, aztán visszavitte.
A szenvedély önmagában kevés. Tisztesség, becsület, szolidaritás, szavahihetőség is kell hozzá, hogy ez az érzés ne alantas gerjedelem, hanem nemes hevület legyen. A cirkuszi porondot bárki bármikor kibérelheti megfelelő összegért. Ajánlom még a további fellépésekhez a tüzes karikát, melyen a nem a frakcióval szavazó párttagoknak kell átugrani. A vezér vállán guggoló majmot, amely megtestesíti a párthűséget. A medvetáncoltatást, amelyhez némi felkészülés után medvebőrbe bújhatnak a legkipróbáltabb gyurcsányisták. S néhány csinos lovarnő is sokat lendítene a közönség hangulatán, főleg, ha jó helyen, jó időben bele tud ájulni Gyurcsány Ferenc karjaiba.
Trapézmutatványra, kötéltáncra nem ajánlanám a közösségüknek elszámolni akaró nyakas vidéki párttársakat.