Amikor ezeket a sorokat írom, éppen a meteorológiai jelentést olvassák be a rádióban. Esik a hó, hideg van, fúj a szél, egyes helyeken hólánc használata is ajánlatos. Márciust írunk, éppen egy hónapra vagyunk a várva várt országgyűlési választásoktól, akkor már biztosan nem kell hólánc. Stílszerűen szólva csak a láncainkat veszíthetjük…
Hosszúra nyúlt ez a tél. A hibbant embereket leszámítva akad-e, aki nem várná a kikeletet, az újjászületést? A természet már óvatosan megmozdult, a bokrok alatt rigók motoznak, a kora tavasz csivitelő kismadarai is egyre hangosabbak, nyitni kék. Kiskertem ékessége, a zöldeskék páva tavaly elveszített tojója után kiáltozik (vasárnap vásárolok neki egyet a monori vásárban). Minden, de minden a tavaszra készül – csak éppen az késik még egy keveset. De egyszer megérkezik, mert olyan még sohasem történt, hogy kimaradt egy kimaradhatatlan szakasz a históriából. Persze – és erre is fel kell készülni –, nem lesz zökkenőktől mentes az átmenet. A természet is, a társadalom is vajúdik egy sort ilyenkor, a nagy változások otthagyják a maguk hordalékait. Lesz mit takarítani utánuk. Csak már takaríthatnánk… Hogy mi lesz a hosszú tél maradékaival? Eltesszük, becsomagoljuk, biztos helyre rakjuk, ha kell, leláncoljuk. Vagy egyszerűen csak kidobjuk, messzire hajítjuk, hogy ne is lássuk.
Már csak néhányat kell aludnunk, és végre itt lesz, megérkezik, amire annyit vártunk. Reményünk, vágyunk, mélyről jött sóhajunk.
Megszenvedtünk ezért a tavaszért.
origo.hu
A hangfelvételek nyilvánosságra kerülése után káosz alakult ki a Tisza környékén
