Itt is az utolsó tíz-tizenöt perc a legszebb, akár Puccini operájában, akár Kaurismäki 1992-es fekete-fehér patinával megtoldott filmjében: Mimi, aki festő szerelmét, Rodolfót, a bizonytalan, kiszolgáltatott művészlét elől a gazdag Francishoz menekülve elhagyott, visszatér a festőhöz. A lány már halálos beteg, ahhoz, hogy a tavaszt megélje, szüksége van kórházi kezelésre. Az éppen ismét az anyagi csőd szélén álló író, zeneszerző és festőművész baráti hármasa – a rendezés külön érdeme a tapintatosan háttérbe szorított, s ezzel valóban hangsúlyossá tett szentimentalizmus – megrázó módon teszi pénzzé szinte minden maradékát. Rodolfo az összes festményét eladja őrült rajongójának, a cukorgyárosnak, hogy segítsen. Szerencsés kézzel megszerkesztett pillanatsorozat ez, s olyan hatásos, hogy a leglelketlenebb néző is képes meghatódni. Innen, a második felvonás utolsó harmadából visszatekintve úgy tűnik: mintha minden korábbi jól és kevésbé jól összeálló jelenet, párbeszéd, vita, szakítás, gazdagodás és elszegényedés csupán ennek a záró időintervallumnak lenne a szolgálóleánya, s más funkcióval nem is bírna. Igaz, maga a darab is ide fut ki, azonban, hogy ekkora delejességgel éri a nézőt a befejezés, az az előadás enyhén megbillent egyensúlyának is köszönhető.
Kedves és szívet melengető a maga érzelmes iróniájával, amit a színen a két felvonás alatt látunk, ugyanakkor a színészek alakítása közel sem olyan feszes, mint amit a párizsi, időtlen bohémvilág ábrázolása ebben a szerkezetben megkövetelne. Ráadásul a hősök játék közben saját maguk, illetve társaik instruálását is végzik, ami ugyancsak jóval következetesebb jelenlétet tenne szükségessé. Ennek a másik következménye, hogy – főként az első felvonásban – a ritmus megbicsaklik, s a jelenetek egy része érdektelenné válik. A legjobb alakítás nem is a négy főszereplő egyikéhez, hanem a Baudelaire kutyát, a zálogházas nőt, a pincérnőt, biztonsági őrt játszó Takács Nóra Diána nevéhez fűződik. (Kutyaalakítása a legerősebb az előadásban.) Hasonlóan jó a szintén sok szerepet vivő Polgár Csaba, s haldokló Mimiként Hámori Gabriella. Nem rossz a többi színész sem, ám alakításukból általában hiányzik az a csipetnyi fűszer, ami igazán emlékezetessé tehetné jelenlétüket. Ám kétségtelen, hogy a ritmusvesztésből adódó hibákat az utolsó rész zárójelbe teszi. Hasonlóan a díszlethez (Izsák Lili) és a Kaurismäki nyomán megmaradt, s az előadás előnyére váló filmszerűséghez.
(Aki Kaurismäki: Bohémélet. Örkény István Színház. Rendező: Ascher Tamás.)
origo.hu
Elindult a 2026-os költségvetés vitája – ezt ígéri a kormány
