Csontházak

Még komoly tervezéssel sem lehetne úgy tönkretenni a közhangulatot, ahogy most sikerült. A rossz közérzetben pedig föltétlenül első helyen áll a nyilvános szavak kimondásába vetett ősi bizalom megingása. Az emberek csodálkoznak: „Hát már ők is?” „Hát már ők sem?”
Nem először történik ez meg a magyar közpolitikában. Legendássá váltak az 1956-os, forradalmi Kossuth rádió beismerő szavai: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhoszszon.” S kis intermezzo után folytatódott minden. 2006-ban egy, pontosabban az „első” politikus megpróbálta megismételni a mondatokat, de az idézet nem sikerült tökéletesre. Igaz, fejből beszélt, nem a nagy nyilvánosságnak, csak az országot „vezető” nagy párt választott képviselőinek, és egyébként is sokszor keveredett bele a saját szavai és tettei összekuszált hálójába. Hívei őszinte beszédnek nevezték, ellenfelei hazugságbeszédnek. Az azért érdekes volt, hogy egyetlen tanúja sem kérte ki magának, magunknak. Ujjongani aligha lehetett érte, rossz közérzetet keltett. S következményeként megtörtént az, ami 1956 óta nem. A tömegbe lőttek. (Persze „csak” gumilövedékkel.) A tömegbe lövés azonban szimbolikus erejű. A világ kevés politikusa élte tovább nyugodtan az életét, miután saját népe ellen fegyvert vetett be.
A nyilvános szavakba vetett hit: romokban. Egy ideig úgy tűnt, bármit lehet ígérni, a nép azt választja, aki ingyenességet, azonnali nyugdíj-kiegészítést, 13. havi nyugdíjat, rögvest Kánaánt, „toronyórát lánccal” kínál. Azután voltak, akik 14. havi nyugdíjat helyeztek kilátásba, és mégsem nyertek. Az is fontos szempont, hogy a „nép” sohasem kívánt lehetetlent. Egyetlen embertől sem hallottam, hogy ingyenes utazást követelt volna (magának és persze az Európai Unió összes 65 éven felüli állampolgárának). A demagógia mézesmadzagján persze más a helyzet. Voltaképpen én is szívesen utaznék ingyen, most is, később is.
A demokrácia és a demagógia fogalmai nálunk sajátosan összefonódtak. A gúnyos, pöffeszkedő hang a politika mellett elérte az értelmiség, az akadémikusok világát is. Ott zárt ülésen nyilvánosan lehet gúnyolódni, már ott sincs hitele a szavaknak. Csodálkozzunk ezek után a 173-as autóbuszon? Hogy ki kezdte, és miért, ne kutassuk. Mindenki másra mutogat, mindenkinek a másik fáj, ha az egyik igen, akkor a másik biztosan nem, ha az egyik fekete, akkor a másik biztosan fehér, s a legtöbben biztosan tudják, hogy a politikának nevezett cselekvésformában mi a jobb és mi a bal…
Mi, a tiszta beszéd iránt elkötelezett nyelvészek szorgalmaztuk, és mára sokan megtanulták a retorikát, sikereket értek el vele. Többségük ugyan a felénél abbahagyta a tanulást, és nem hallgatta meg, hogy mit mondunk a tisztességről, az ethoszról, a „jó” emberről és célokról. A puskaport vagy az atomenergiát sem emberek elpusztítására találták fel. Néhányan most azt kérdezik tőlem, hogyan lehetne „visszacsinálni” a retorikát: visszaadni a szavakba vetett hitet. Jó szándékú emberek kérdezik, mert akik nem kérdezik, azok tovább játsszák kisded játékaikat demokráciában, demagógiával. A jó szándékú emberekhez szólnak gondolataim.
Talán figyelni kellene a szavak és a tettek egységére. Többet kellene olvasni, olykor színházba járni, megismerni a szavak mögé rejtett üzeneteket, tartalmakat, célzásokat. Írni sem ártana olykor: naplót például, és azt néhány év múlva elolvasni. Hogy az emlékezet ne csak az utolsó két hétre terjedjen. És verseket kellene olvasni. Meg nagyon sok magyar klasszikust. És idézgetni őket. Napjaink retorikáját nem színesítik veretes idézetek.
És beszélgetni kellene, sok-sok alig ismert emberrel is. És türelmesnek lenni, ha másként fogalmaznak. Elfogadni, hogy lehet több nézőpontból látni a dolgokat. Törekedni az árnyalatokra. Tudomásul venni, hogy az a természetes, ha köreinkben sokféle vélemény van. Tartani attól, ha mindenki egyetért velünk. És lehet, hogy egy parányi, jó, tényleg csak apró igazság lehet a túlsó oldalon is. Az antropológus erre azt mondja: „nekem ez egyáltalán nem tetszik, de tudomásul veszem, hogy másoknak így jó”.
S ha már mindezt elsajátítottuk (nem kell félni, ha most kezdjük, mindössze 10–15 év, voltaképpen az iskolázási idő, de később is pótolható), akkor jöhet a gyakorlat. A gyakorlat úgy kezdődik, hogy tudatosan keresem a mások igazát, és rombolom az előítéleteimet. (Talán még a pokolban is van egy kis jó, a példa kedvéért: ingyen – értik: ingyen, „gyulabérlettel”! – fűtenek, azért ezt el kell ismerni.) Nem árt világosan beszélni, azonban ez ne jelentse, hogy „gyengeelméjűnek” kell nézni az embereket. A politikai közbeszéd stílusa, „mélysége” állítólag a tízévesek szintjére süllyedt, „de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem, világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, míg jelt nem ír hazánkra ujból a béke ujja…”. És az embereknek érzelmeik is vannak. Az emberek legalább annyi érzelemből vannak összerakva, mint GDP-ből, statisztikából. Ilyen érzelmi összetevőjük a ragaszkodás. Családhoz, baráthoz, egyesülethez, településhez, hagyományhoz, eszméhez. Törődni kell a mindenkit összekötő hagyománnyal. Nevezzük pusztán magyarságnak, magyar kultúrának, identitásnak (nem kell tőle félni). Bár a dolgok sokszor tényleg tragikusak, élethelyzetünk kilátástalannak is tűnhet, de hit, remény, öröm nélkül nem megy semmi. Hangolódjunk rá az örömre a közéleti kommunikációban is. Annyi sérelem, megbántódás és csalódás után teremtődjék közös akarat: túl fogjuk élni (ha belepusztulunk is). Itt történelmi párhuzamok következhetnek…
A nyelv eddig is áruló jel volt, és ezután is az lesz. Kis tanulással mindenki meg tudja különböztetni a szeretet- és a gyűlöletbeszédet. Hogy hörgés van-e benne, vagy bevallás, megtérés? Feltűnő, hogy magyar közéleti szereplő nem ismeri azt a szót: bocsánat. És a környezetében lévő szavakat se: feloldozás, kegyelem, megkövetés, bűnbánat vagy csak egyszerűen bánat, sajnálkozás, szánakozás. A bocsot és a pardont is mondtam volna, de az nyegle. Az elnézést kérek elhangzik, de inkább csak támadásként: „Elnézést kérek, maga nem normális…”
Leckekönyvi értelemben tanítványom volt (mert soha nem járt be órára) az a politikus, aki lassan két éve előzetesben várja sorsát. Azzal riogatom hallgatóimat, hogy járjanak órára, mert tanulással és tanácsaimmal elkerülhetik a bajt. 2005-ben ezeken a hasábokon elemeztem az „első” politikus egyetlen parlamenti mondatát, csak a névelőt éreztem benne helyesnek, az egészet rossz jelnek véltem. Bekövetkezett. Sokba került a retorikaóra és a szövegelemzés elmulasztása.
Száműzni a rosszat… szeretném mondani, de előtte azért persze számolni… Valakinek el kell számolnia azzal, hogy most a kitáruló szekrényekből nem csontvázak, de csontházak dőlnek elő. Az elszámoltatás mellett azonban a legfontosabb: száműzni a rossz közérzetet. Építkezésre hangolni. Váci Mihály utolsó versében ezt írja: „Valami nincs sehol!” De rögtön hozzáteszi: „Újra kell kezdeni mindent, – minden szót újra kimondani. Újra kell kezdeni minden ölelést, – minden szerelmet újra kibontani. Újra kezdeni minden művet és minden életet, – kezünket mindenkinek újra odanyújtani.”
A minap megkérdezték tőlem, hogyan lehetne jobban, új stílusban folytatni. Inkább leírtam. Szerintem így. Tudással, kedéllyel, szeretettel, alázattal, szolgálattal.
Himnuszunk mintha eleve elrendelné rossz közérzetünket. Csakhogy a balsors mellett ott van benne a jókedv, a bőség, vígság kívánalma is.