Kész téboly!

könyvesház

Az első betegek szerzett butaság, búskórság, időszaki izgatottság és őrjöngés diagnózisával kerültek az 1868 óta működő intézetbe. De idővel nagy számban vettek fel a hol tébolydának, hol elmegyógyintézetnek, hol elme- és ideggyógyintézetnek, pszichiátriai és neurológiai intézetnek nevezett, a köznyelv által azonban csak Lipótként emlegetett kórházba „politikai pszichopatákat” is. Oláh Gusztáv, a nemzetközi elismertségnek örvendő létesítmény egyik igazgatója azokat a betegeket nevezte így, akik hirtelen társadalmi megrázkódtatások idején oly módon vetették bele magukat a politikai élet sűrűjébe, hogy ott művelt dolgaikat csakis „patológiai reakcióként” lehetett felfogni. Az általános tiszteletnek örvendő intézményvezető, aki a pszichoterápiának már akkor fontos szerepet tulajdonított, amikor még neve sem volt a tudati s lelki zavarok kezelésére alkalmazott, személyes kapcsolaton alapuló gyógymódnak, számon tartott más társadalmi eredetű pszichés ártalmakat is. Az Oláh Gusztáv vezetése alatt kiteljesedő intézetben nyugalmat találtak a rossz gazdasági és szociális viszonyok áldozatai, a nélkülözés, a munkanélküliség, a létbizonytalanság betegei is. A mintegy száznegyven éven át működő Lipót történetét egykor hivatását ott gyakoroló orvosa, Kárpáti Miklós állította össze. A gazdagon illusztrált, magánkiadásban napvilágot látott könyv akár a hazai tudományos élet, a magyar pszichiátria sikertörténete is lehetne. De már a címe – Volt egyszer egy Lipótmező – is jelzi, hogy nem lehet az, nem lehet más, „csak” intézménysirató. Vádbeszéd a közös akarattal, közpénzekből fölépített és viszontagságos időkben is európai színvonalon – olykor a nyugat-európai társintézményeket is leköröző korszerűséggel – működtetett kórház megszüntetését elrendelő „szakminiszterek” és fullajtárjaik ellen. Ha sokan olvassák, több is lehet annál: előítélet-mentesen érvelő propagandairat az intézmény újraindítása érdekében.
Feltételezésem szerint a szerző akkor kezdte el gyűjteni könyvéhez az intézmény múltjára vonatkozó dokumentumokat, amikor még a legsötétebb álmaiban sem szerepelt senkinek, hogy a Lipótot bezárhatják jogutód nélkül (!), amikor az egészségügyi reformnak titulált téboly két gazdája, a Közép-magyarországi Regionális Egészségügyi Tanács, valamint az Egészségügyi Minisztérium (EÜM) közül az egyiknek, az EÜM-nek a tervei között „csupán” jelentős ágyszámcsökkentés szerepelt. A szakember, aki élete nagyobb részét a Lipót közvetlen közelében élte le, időszerűnek látta tudatosítani az illetékesekben, de az intézmény fenntartóiban, az adófizető magyar polgárokban is, hogy az 1860-ban elkezdett építkezés tervutasítása szerint a Göb Lipót hatvan-egynéhány holdas telkére emelendő épületegyüttest eredetileg nyolcszáz beteg ellátására szánták, méghozzá úgy, hogy „a betegszobák ablakaiból szép kilátás nyíljon”. Az ország második legnagyobb építményében – amelyet összefüggő alapterületét tekintve egyedül az Országház előzött meg – úgy kellett biztosítani a betegek szabadságát, hogy az ápolószemélyzet mindenkor felügyelhesse őket, hogy a „tébolyda” ligetei, ültetvényei lelki nyugalmuk helyreállítását szolgálják.
De ezt szolgálta az intézmény katolikus kápolnája, református imaháza, izraelita és görögkeleti imaszobája is. A Lipót tudós doktorai ugyanis már a XIX. század utolsó harmadában tudták, hogy a vallásos érzelmek ápolása gyógyászati szempontból is fontos lehet, csakúgy, mint a szavalókörben vagy dalárdában való tevékenykedés, valamint az intézet parkjában a helyőrségi katonazenekar által hetenként szolgáltatott térzene. Tudós doktoraink ebben is, másban is elébe szaladtak koruknak. A XIX. és a XX. század fordulóján például, amikor másutt inkább csak a hírhedt vízkúrát alkalmazták az elmebetegek „tünetmentesítésére”, a hűvösvölgyi szép pagonyban munkaterápiás műhelyeket rendeztek be nekik. Az intézmény múzeuma nem egy paranoiás páciens mesterművét őrizte becses műtárgyként évtizedeken át, egészen a regionális egészségügyi tanács ajánlására megszüntetett nagy múltú gyógyászati központ kilakoltatásáig.
Kárpáti Miklós csak röviden ír a Lipót mintegy száznegyven éves történetének legutóbbi gyászos fejezetéről. Orvosi esküjéhez híven nem hozza nyilvánosságra a diagnózist, amelyet fel lehetne állítani a józan ész és a szakmai érvek híján meghozott döntések kiötlőiről. A tébolyt kezelni kell, ez könyvének ismeretében alighanem mindenki számára nyilvánvaló.
(Dr. Kárpáti Miklós: Volt egyszer egy Lipótmező. 2009. Ára: 3000 forint)