Köznapló

Március 11., csütörtök
Egy férfi száll fel a metróra, más, mint a többi utas. Nem öltözékében, nem is azért, mert nálunk ritka lapot vett elő (a múltkor valaki a The Guardiant olvasta) – a viselkedésével különbözött. Zavar látszott az arcán, toporgott, nem tudta, hova álljon, állhat-e egyáltalán jó helyre.
Zavara indokoltnak tetszett. Vécékagylót cipelt. Ezen sok utas mosolyog: ki gúnyosan, ki elnézőn. De hát mi annyira mulatságos egy ilyen szép vonalú porcelánholmiban? Hogy az a két kamasz lány összesúg és nyihog, rendben. De miért vigyorog velem szemben a kalapos? Piszkos cipőjével és a vásott szatyorral, amelyet a lába közt szorongat, én szomorúbb lennék. Álszent kukkolónak nézem. Az ilyeneket lázba hozza egy vécékagyló – meg amit hozzágondolnak. Mosolyuk cinkost keres, és cinkos, akivel ilyen ügyben egymásra hunyoríthatnak, nálunk mindig akad.
Ha erre gondolok, legszívesebben elküldeném a rossz nyavalyába azokat, akiknek csak és kizárólag a „magas” kultúra fontos. Akik órákig vitatkoznak azon, melyik festő modernebb, Klee vagy Matisse.
Sok évvel ezelőtt vidékjáró geodétaként gyakran laktam magánházaknál. Időnként hónapokig. Szenvedtem a hitvány budik miatt, s még inkább azért, mert csodálkoztak, miért nem jó nekem, ami nekik az. (Évtizedeken át képeztek népművelőket, de legtöbbjük a kultúrházakban prédikált. Nem a konyhában tették szóvá, hogy a falu népe egészségesen főzzön; nem a reterátról mondták el, hogy méltóbb végállomást építhetnének a töltött káposztának vagy a szilvás gombócnak.)
A többség ezért ma is azt hiszi, szégyellnivaló, ami azon a félreeső helyen történik. Nem hallották sehol: sem az iskolában, sem a szüleiktől, mit kell tenniük, miután ételük-italuk elhagyja a test alagútját. Az altest egy másik funkciójáról bezzeg nyilatkozik és szórja szét szavait a viharos szélbe a sok szexológus. De ki beszél arról, milyen legyen az ürítés utáni tisztálkodás?
Na persze. Abban nincs üzlet. A rafinált óvszernek jobb ára van, mint a puha vécépapírnak. Könyvek százai szólnak arról, hogy hátulról-e vagy elölről, ki legyen alul és ki felül – a vihogók meg az összenézők buzgón veszik is és olvassák őket. Arról egy sem olvas, vécéhasználat után mi a teendő, s hogy ha mosatlan fenékkel távoznak, tízszer nagyobb az esély a végbélrákra.
Ültünk, álltunk, a vécékagylós férfi az ajtóval szemben egyensúlyozott. Igyekezett takarásba hozni portékáját, de már nem volt szükség rá. A cinkosok arcáról leolvadt a mosoly, az ölbe ejtett újságok fölemelkedtek. Két perc sem kellett, már el is felejtették, min csodálkoztak az előbb.
De hát miért volna másként?
A régi romjain épül az új, a ma ágyaz meg a holnapnak. Az emlékezet és a feledés aránya dönti el, milyen anyagból kalapál ki bennünket a sors.
Rajtam kívül aligha gondolt valaki ilyesmikre. Ám egyvalami összekötött minket.
A metrószerelvény dühödt csattogása.

Március 12., péntek
Régóta olyan érzésem van, hogy születésünkkor labirintusba kerülünk. A közepébe, ahol mindenki óv, kényeztet, babusgat bennünket, ám egy idő után ráébredünk, hogy mindez csak azért van, mert falainak építéséhez a közösségnek erőre és hozzáértésre van szüksége.
Gondolkodásra csak mérsékelten. Továbbképzésünk lényege (mert arról nem feledkeznek meg), hogy buzgón és fennhangon ismételgessük: a mi biztonságunk egyedüli védelmét a labirintus falai jelentik. Hallunk ugyan arról, hogy voltak bolondok, akik próbáltak kitörni, de rajtavesztettek, és többé a nevüket sem ejtették ki.
A labirintuson belül vannak utak, vasutak, van rádió, tévé, lapokat adnak ki. Az iskolákban a labirintus múltját, jelenét, jövőjét tanuljuk, no meg azt, miként lehetünk hasznos tagjai a falépítő közösségnek.
Vannak persze haszontalanok is. Titkos helyen találkoznak, és suttogva hirdetik: mindenki vándornak születik, s ami odabenn van, rabság. Csak a falakon túl, a kinti fényben tudhatjuk meg, kik vagyunk, és mire szánt bennünket a sors.
Hogy a fenti képlet elvont?
Nem. A civilizált világ efelé halad.
Gyakran elgondolkoztat, miért vállalkoznak oly kevesen a kitörésre? Miért egyeznek bele a szérialétbe? Miért tűrik, hogy tenyérből etessék őket? Közel az idő, mikor panoptikumban mutogatják az olyan embert, akinek saját gondolatai vannak, és ki is meri mondani őket. Vagyis aki szabad.
Az ilyen ember már ma is gyanús. Összesúgnak a háta mögött: mi az, hogy nem tagozódik? Miért nem engedelmes? Hogyhogy nem skandál valamilyen jelszót?
Előbb csak összesúgnak mögötte, aztán gáncsot vetnek, és ráugranak, s amikor már nem mozdul, bevezetik a kipusztult lények vörös könyvébe.

Március 15., hétfő
Demszkytől oly távolra tolták az „ünneplő” tömeget a Petőfi-szobornál, hogy azt hittem, Aquincumból beszél. Ha ez volt közéleti búcsúja, elég szánalmasra sikerült.
Régi szabály, hogy aki a nyilvánosság előtt képtelen elviselni és leszerelni a bekiabálókat, a tüntetőket, a vele egyet nem értőket, alkalmatlan a politikusi pályára. Nagy a valószínűsége, hogy ő az volt.
Stuttgartban jártam, mikor Helmut Schmidt választási beszédet tartott. A térre váratlanul begördült a kommunisták teherautója. Kiabáltak, vörös zászlóikat lengették. Schmidt három kurta mondattal nevetségessé tette őket. Megcsöndesedve, gyors rükvercben hagyták el a teret. A kancellár úgy folytatta beszédét, mintha mi se történt volna. Ugyanaz a nyugalom, ugyanaz a tónus.
Ezzel szemben mi marad meg az emberek emlékezetében Demszkyről? A kép, ahogy a fejét kapkodja a záporozó tojások elől, az esernyős „balettkar” pedig próbálja menteni a menthetőt. Akkor is vicsorogva ordított a mikrofonba, most is. Fejlődésről tehát nemigen beszélhetünk. Húsz év után annyi rokonszenv sem kíséri a távozását, mint azét a futballistáét, aki a Budapest II. osztályban sem futni, sem rúgni, sem fejelni nem tud már.
Leadja a szerelést, aztán int a többieknek: „Szevasztok!” Lesz, aki viszonozza a köszönést, de lesz, aki oda sem néz.

Március 16., kedd
A lapokból tudtam meg, ma száz éve született Gerevich Aladár. Cikkek emlékeztettek rá, én pedig ismét érezhettem: szerencsés ember vagyok. Láttam vívni a kard legnagyobb művészét.
Kezdő vívóként minden fontos versenyen ott voltam. A Vasas-teremben tartották legtöbbjüket, a Pasaréti úton. Micsoda fenomének léptek pástra! Még tündökölt a nagy trió: Gerevich, Kovács Pál és Kárpáti, de mögöttük már helyet követelt az új nemzedék. (Pontosabban a harmadik generáció. A második: az ötvenhatos Magay, Keresztes, Hámori az olimpia után nem jöttek haza.) Horváth Zoltán, Pézsa, Mendelényi, Szerencsés, a Kovács fiúk, a bohémságával sok-sok bajnoki címet eljátszó Meszéna bámulatos képességű társaság volt. Az öregekkel vívott asszóikhoz foghatót sehol a világon nem lehetett látni.
Én Gerevichért jártam oda. Úgy néztem rá, mint Zeuszra.
Túlzás? Semmiképp. Keze villámokat szórt, belőle magából pedig olyan sistergő temperamentum áradt, amelynek csak a hidegvérű, ravasz Kovács „Fukszi” állhatott ellen, vagy Kárpáti, akinek a vívása Strauss polkáit idézte.
Sokáig nem értettem, mivel tudott föléjük emelkedni Gerevich. Bay Béla segített megfejteni. Egy időben ő, az erdélyi dzsentri is erősítette azt az ellenszenvet, amely a proli sportvezetőkben dúlt az „úri” vívókkal szemben. Csak azért viselték el őket, mert zsákszám szállították az aranyat az olimpiákról és a világbajnokságokról. Bay Béla volt edző és volt szövetségi kapitány, de amiben a legjobb volt: szeretett és tudott élni. Talán ezért vett észre olyasmit is, amire a buzgó vezetőknek nem volt szemük.
Buda ostromának napjaiban, amikor már javában lőttek, géppuskáztak, észrevette, hogy Gerevichék lakásának nyitva az egyik ablaka. (Vele épp átellenben laktak.) Amit Bay Béla akkor látott, attól évtizedek múlva is elakadt a lélegzete. Az emberek az óvóhelyek felé igyekeztek, sok férfi vízért rohant, mentőautó száguldott keresztül a Vérmezőn.
Ezalatt Gerevich a tükör előtt vívóállásban gyakorolta a parádokat. Terc, kvart, kvint, prím, szekond, majd újra és megint. Számára mellékes volt, mi folyik a világban. Két olimpiája szállt el a világháború miatt, mégsem rendült bele. Bosszút állt. Így. Kivont karddal. A világ legjobb kardjával.
Mesterként sem volt akárki.
Vívóként a „kis” Hammanggal egyszerre kezdtem az ipart. Az ő mestere Berczelly volt, az enyém Hajdú János. Az ifiversenyek döntőibe bejutott ő is, én is, ám egyszer csak megváltozott a mozgása. A kard is másként állt a kezében. Kérdeztem, mi történt. Átkerültem Aladárhoz. Mostantól ő a mesterem, válaszolt öntudatosan. Hamarosan a válogatott tagja lett, s a csapattal kétszer nyert világbajnokságot.
Örültem, hogy neki sikerült. Igaz, ehhez Gerevich is kellett.

Március 17., szerda
Ami az ég tájait illeti, sokan vannak tévedésben. A kirándulók, az úton lévők iránytűjükre hivatkoznak, mások pártos megfontolásból bizonygatják, merre van kelet, nyugat, észak vagy dél.
Mechanikus szemlélet. Gyávaságból ered. Nem merik kimondani, hogy a helyes irányt a szív mutatja meg.
A barátságokét. A nekünk tetsző tájakét és városokét. Egy szép teraszét, ahol tea, kávé vagy egy pohár bor mellett órákig beszélhetünk azzal, aki fontos nekünk. A szív dönt afelől is, szeretjük-e Fellini vagy Kiarosztami filmjeit; örülünk-e, amikor Vivaldi vagy Richard Strauss zenéje szól. És a szív határoz arról is, az isztambuli Hagia Szophia mecsetben Krisztus aranyló mozaikképe felé fordulunk-e előbb, vagy néhány Korán-idézet kalligráfiájában gyönyörködünk.
Na meg ott vannak a versek: e tárgyban elfogadom Weöres, Rilke vagy Cvetajeva irányait. Ám a fennköltségek mellett hiba volna elfeledkezni a rendőrök irányairól. Milyen elegánsan intenek az útkereszteződésekben, hogy erre vagy arra!
Egyetlen irány van, amelyről nem vagyok hajlandó vitázni. A fejünk felett van, magasan. Ha szemünk követi a templomok tornyának függőlegesét, sejtjük majd, merre keressük, bár lehet, hogy ez is téves képzet, és a keresett irány befelé mutat.
Igen. Oda. Ahonnan indult. A szívünk felé.