Megjelölt vívózsákok

Nehéz pillanatokat élt át az 1955-ös római vívó-világbajnokságon kardcsapatunk és miatta az egész magyar tábor. A döntőben ugyanis Gerevich Aladárnak egyszerűen nem ment a vívás, nem tudott győzelmet aratni. Sőt: hogy mi mindent nem tudott, azt jelzi egy fennmaradt anekdota. Amikor szintén kétségbeejtően állt az egyik csörtében, a csapat másik tagja, Kovács Pál megpróbált segíteni neki: „Védjél, Aladár! Próbálj meg védeni!” – kiáltotta be a pástra. Mire Gerevich, minden idők legeredményesebb és legtechnikásabb magyar kardvívója, olimpiai és világbajnok: „Nem tudok!” Amitől a többiek majd a falnak mentek. A magyar követ, aki természetesen nem volt hozzászokva a vívás izgalmaihoz, meg nem is értett hozzá, körülbelül ekkor mondta Hegyi Gyulának, a sporthivatal elnökének, aki ott volt a Palazzo dei Congressiben:
– Az ilyen embert haza kell küldeni.
– Isten őrizz! – kapott a szívéhez Hegyi. – Még csak az kellene! Hogyisne!
És neki lett igaza. A csapatot ugyanis Kárpáti és Hámori, no meg Kovács Pál kihúzta a slamasztikából azzal, hogy az utolsó, sorsdöntő csörtében 5:3-ra lemosta az olasz Ferrarit, megvolt tehát a csapatarany. Másnap és a rá következő nap pedig a „védeni nem tudó” Gerevich Aladár – negyvenöt éves korában – ellenállhatatlan vívással megnyerte az egyéni világbajnokságot. Veretlenül! Hát ez az, amit a civilek soha nem fognak megérteni a vívásból. Hegyi Gyula pedig vagy századszor jelentette ki Helsinki óta:
– Soha többet nem jövök vívóversenyre! Ez nem az én szívemnek való!
De nem tartotta be ígéretét.
A nagy vívótornák nem egy esetben bizonyítják a régi tételt: ha valakinek nagy napja van, legyőzhetetlen. A francia ezt úgy fejezi ki: „ŕ son jour”, napja van. És még valami, amit a legtudatosabb agy sem hagyhat figyelmen kívül: nem árt, ha a kutya is működésbe lép… A tatai edzőtáborban 1955-ben, az indulás előtt a kutya lepisilte a vívózsákokat, és a magyar csapat öt aranyérmet nyert…
Gerevich Aladár, az egyetemes vívósport egyik legkiemelkedőbb tagja a napokban lett volna százéves. Az alkalom szülte az ötletet, hogy az „öreg” Nemzeti Sportcsarnokot róla nevezzék el, és még március folyamán emlékünnepséget is tartsanak ugyanitt. Huszonegy olimpiai, világbajnoki és Európa-bajnoki aranyérem (négy az egyéni és 17 a csapatbajnokságért), valamint a világversenyek színvonalán mozgó négy magyar egyéni kard- és hat egyéni tőrbajnokság megnyerése fűződik a nevéhez.
Miskolcról érkezett. Apja vívómester volt, ő tanította a fiát. Felküldte egy pesti versenyre 1927-ben, és a győzelem „beárazta” az ifjút, miközben néhány napig nagybátyjánál időzött. Mire hazaért, Santelli Italo levele várta, amelyet a millennium idején nálunk letelepedett maestro az apjának címzett. (A papa valamikor mellette is dolgozott, de csak rövid ideig.) „Lenni fiúcska tehetség, küldeni vívni” – állt a levélben. A maestro olyan tehetségesnek találta, hogy ingyen tanította! Gerevich a Santelli-iskola Erzsébet körúti termének csodagyereke lett. A maestro 1945-ben bekövetkezett haláláig 18 év kötötte össze őket. Santelli születésének századik évfordulóján, 1966-ban az egykori tanítvány így emlékezett meg róla:
„Amikor egy másik vívóteremben megláttam valami újat, utánoztam, de rendszerint eltúlozva. Ő azonban nem szerette a túlzásokat. Nála mindent csak »jól« kellett tudni. Se rosszabbul, se jobban. Néha, amikor egy új »eszme« jegyében már öt perce iskoláztam, hirtelen megmérgesedett, és villogó szemmel kiáltotta: »Kerem, elég! – földhöz csapta a kardját, és elzavart. – Nem tanít magán többet! Tenni le kard. Magán lenni kreten!« Kedvenc szavajárása ez volt. A vihar azonban hamar elcsitult, és a folytatás mindig ugyanaz maradt. Mentem másnap a terembe, meglátott, úgy tett, mintha haragudna, aztán mégis odaszólt: »Jönit kerem fiúcska. Jönit iskola…«”
Gerevich stílusát, a tökéletességig csiszolt technikáját nehéz szavakba foglalni. Mozdulatai tetszetősek voltak, formaérzéke legföljebb megközelíthető, de megismételhetetlen. Vívása elsősorban a technikán alapult, amely – saját bevallása szerint – gyorsaságot és támadószellemet jelentett. Vívótársai a tehetség mellett hihetetlen szorgalmával és akaraterejével magyarázzák példátlan teljesítményét. Bay Béla mesélte, hogy a főváros bombázásakor, amikor mindenki menedéket keresett, a velük szemközti ház ablakában Gerevich tűnt fel karddal a kezében, aki a tükör előtt gyakorolgatott.
Berlin volt első olimpiájának színhelye, ahol mindjárt nagyot alkotott. Az egyéni verseny döntőjében Kabos Endre ellenállhatatlan volt, de miután legerősebb ellenfeleit, Gerevichet és Rajcsányit legyőzte, egy pillanatra megtorpant, és vereséget szenvedett az olasz Marzitól. Óriási volt az izgalom: Marzi még veretlen! És ekkor Gerevich villámgyors támadásokkal 5:4-re elsöpörte Kabos útjából az esélyest. Újabb győzelmével pedig Kabos lett az olimpiai bajnok. Gerevich bronzérmes. Aztán 1948-ban a londoni olimpián már veretlenül lett első. Feldobta, hogy a döntő napján született Pali fia, a későbbi kardvilágbajnok.
Óriási kardversenyek zajlottak egykoron a Vasas Pasaréti úti vívótermének felső emeletén, s a nézők a lépcsőkön szorongtak. Ez még a „színház” korszaka volt, amikor gép helyett „emberzsűri” döntött. Ó, azok a régi szép idők, amikor még nem büntették a sisaklekapásokat, karddobálásokat! És mégis: ebben a korban úriemberek vívtak egymással. „Kérlek szépen, Palikám…” – mondta történetesen Gerevich Kovács Pálnak, amikor vitatott egy tust. De ugyanígy nyilvánult meg a harmadik, a negyedik. Kárpáti Rudolf szerint Kovács Pál legerősebb megjegyzése a páston egy „ejnye, ejnye” volt. Amikor a három muskétás 1960-ban utoljára indult az olimpián (és persze nyert), az ötvenéves, a hatodik olimpiáján győztes Gerevichcsel a soha többé el nem érhető technikai fölény, Kováccsal az okos-ravasz taktika, Kárpátival a tempóvívás távozott örök időkre a pástokról.
Gerevich Aladár edző lett, aki nagy szeretettel foglalkozott többek között a fiaival, Györggyel és Pállal. A fiúk pedig bálványként néztek az apjukra. Versenyzői pályafutásuk után ők is mindketten edzők lettek. Idősebbik fia – aki apja fejvédjében oktatott – a pekingi olimpia előtt váratlanul meghalt, Pál ma Bécsben tanítja a vívást. Az édesapa imádta a családját. Felesége, Bogáthy-Bogen Erna sokszoros tőrvívóbajnok volt, a harmincas évek aranycsapatának kitűnősége, a Los Angeles-i olimpia bronzérmese, tizenkétszeres magyar bajnok.
Kevesen tudják, hogy Gerevich Aladár hozta be Magyarországra – az Amerikában élt magyar születésű Santelli-tanítvány, Csiszár László közvetítésével – az első tompa fényű alumínium kardkosarat, amely szélesebb volt, mint a korábbiak, s így jobban védte a vívó kezét. Gyakran megesett a tatai edzőtábor ebédlőjében, hogy Aladár egyszer csak felugrott az asztaltól a leves mellől, és a kanál segítségével magyarázni kezdte az éppen vitatott akciót. Három viccel érkezett minden edzésre. De a rossz nyelvek szerint a viccein, az anekdotáin csak ő nevetett.
Tulajdonképpen egész életében nagy gyerek maradt, aki ártatlanul jött-ment a világban. Távol állt tőle a rosszindulat. Soha nem töltött be tisztséget a nemzetközi és a hazai szövetségben. Alkalmatlan volt mindenféle sportdiplomáciai szerepre. (Ezen a téren Kovács Pál és Kárpáti Rudolf vitte a prímet.) Az ő közege, csigaháza a vívóterem volt, itt élte ki magát, itt valósította meg minden elképzelését 1991-ben bekövetkezett haláláig. A Szepesi Lászlóval közösen írt Korszerű kardvívás című könyve mellett a tőrvívásról is könyvet szándékozott írni. Nem tudom, meddig jutott vele. Érdekes, hogy az a vívó, akinek a technikája legendaszámba ment, finoman fogalmazva nem tartozott a legjobb bírók közé. Egy időben „szalámifelelősnek” is hívták Tatán a fiatalok, aki a hét végére járó hidegételcsomagokat osztotta ki… Adott a külsőre, elegáns volt mindig, szerette a nyakkendőt. Nem látták sportos ruhában sosem. Az egykori banktisztviselő nem felejtette el, hogy mit képviselt. „Engem sokszor Santelli hangja vitt, gyorsított – mondta szeretett maestrójáról. – Kiáltásaival adta mindennél intenzívebben egy-egy támadás vagy védés ütemét, s én önkéntelenül is a hangját akartam utolérni!”
A tökéletességet vette célba, amelyet a kései nemzedék nemigen érhet el.