Pasolini evangéliuma

Böjt idején az ember megpróbál ráhangolódni Isten rádiójára. Senki nem ígérte, hogy könnyű mutatvány lesz, ha recsegés-ropogás a vége, az nem az adó hibája. Mert nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik. (Máté 4,4) Így aztán több mint harminc év után megnéztem újra Pier Paolo Pasolini Máté evangéliuma című filmjét (DVD – Etalon kiadó). Ami egy csoda. Bár a csoda al-Halládzs szufi bölcs szerint csak az első az Istenhez vezető ezer lépcső közül, de elégedjünk meg ennyivel. Mert mi más lenne, ha az ateista, laikus (most ne fokozzuk tovább) Pasolini kapja a kezébe a kulcsot. Hogy miért pont ő? Hogy Pasolini a huszadik századi olasz és európai kultúra egyik legnagyobb formátumú, életében és halála óta (idén lesz harmincöt éve, hogy elhunyt) mindmáig egyik legvitatottabb alakja volt, filmrendező, író, teoretikus, debatter újságíró és briliáns elme, az esetünkben szinte lényegtelen. Nem az egészségeseknek van szüksége orvosokra, hanem a betegeknek… Mert nem az igazat hívogatni jöttem, hanem a bűnösöket a megtérésre. (Máté 9, 12–13.) Egyébként meg miért pont Michelangelo, Bach, Mozart? Soha nem a tanítványok keresnek maguknak Mestert, a Mester keres magának tanítványokat. Pasolini természetesen használ Bachot és Mozartot a filmben, mint ahogy bluest, spirituálét (Sometimes I Feel Like A Motherless Child) és a munkásgyászindulót is, a zene pedig még jobban felértékelődik a műben, tekintve, hogy szinte alig van benne párbeszéd. Pasolini ugyanis szöveghű, nem érzi szükségét, hogy mindenféle baromságot beleírjon az evangéliumba. A Máté evangéliuma 1964-ben készült (a kópiát 2003-ban gyönyörűen helyrehozták), a szereplők között alig akadt hivatásos színész. Jézus egy spanyol diák, az idős Mária Pasolini édesanyja, Magdaléna Natalia Ginzburg írónő, a többiek a Pasolininek oly kedves déli arcok, tobzódik is a közelikben. A filmet a politikai bal- és jobboldal, katolikusok és marxisták felállva ünnepelték, megítélésében párját ritkító konszenzus jött létre, nyilván azért is, mert sokan a lázadó Krisztust vélték felfedezni benne. Lehet is benne valami, de itt azért nem a Jézus volt az első hippi és az első igazi kommunista meglehetősen egyszerű attitűdjéről volt szó, sokkal inkább arról, hogy egy mágikus költői film válogatás nélkül megérintette a szíveket. Ez pedig nem más, mint maga az evangélium, azaz örömhír. Maga Pasolini azt mondta egy interjúban: „Én hajlok bizonyos miszticizmusra, a világ misztikus szemléletére. Ennek a forrása azonban a tisztelet, amit gyermekkorom óta érzek, az a lebírhatatlan szükségletem, hogy csodáljam a természetet és az embereket, hogy mélységet lássak ott, ahol mások a dolgoknak csupán lélektelen, mechanikus látszatát veszik észre… Olyan filmet csináltam, amelyben egyetlen személyiségben kifejezhettem teljes nosztalgiámat a mitikus, az epikus és a szent iránt.” Negyvenhat év telt el azóta, a világ még durvább, Pasolini üzenete érvényes. Minden ország, amely magával meghasonlik, elpusztul, és egy város vagy háznép sem állhat meg, amely meghasonlik magával. (Máté 12.25.)