Légvonalban szinte karnyújtásnyira vagyunk a Mont Blanc-hoz, a falu felé haladva mégsem érezzük a kontinens legmagasabb csúcsának közelségét. Csak a távolban látjuk a csipkés hóval fedett csúcsokat, az éles, meredek sziklaperemeket, amelyeken már a bokrok sem élnek meg. Körülöttünk zöldellő fenyvesek szakítják meg a hegyoldalak fehérségét, az út mellett, az erdők szélén masszív, mégis oly könynyed, fából készült házak emelkednek ki a hóból. A völgyben kedves falu, közepén templom tornya magasodik, sehol egy magas épület, s nem látom a felvonók tömegét sem. A francia sivárosoknak két fajtája van: a régi, történelmi települések, amelyek megőrizték évszázados arculatukat, termelési kultúrájukat, s mindezt kiegészítették turizmussal. Másik, a tipikus síközpont, ahol minden az idegenforgalom kedvéért épült, nincs historikus városmag, csak többemeletes szállodák, diszkók, uszodák, szaunák, éttermek, s felvonók, amerre a szem ellát.
Le Grand-Bornand az előbbi kategóriába tartozik, a közel ezer esztendős múltra visszatekintő falu lakói évszázadok óta mezőgazdasággal, állattenyésztéssel foglalkoznak, de a hagyományos alpesi házak mellé lassanként újabb panziók épültek, de ezek is a régiek stílusában. Nem is engedik a helybéli hatóságok, hogy valami hivalkodó méretű, tíz-tizenkét emeletes hotelt emeljenek itt a befektetők. És egymás után bújtak ki a földből a felvonók, amelyek a közeli csúcsokra viszik fel a látogatókat, akik különböző nehézségi fokú pályákon csúszhatnak lefelé. Igaz, többségben vannak a kék és piros szakaszok, ami részben annak tudható be, hogy nem oly nagy itt a szintkülönbség, mint más francia síterepeken. De természetesen vannak kőkemény fekete pályák is, amelyek szinte függőlegesen zuhannak a mélybe. Na, ezeket meghagyjuk másnak – állapítjuk meg, mikor felnézünk.
A falu központja 1000 méteren fekszik, ahonnan kabinos lift visz felfelé, s egy átszállással lehet eljutni a 2100 méteres Le Lachat csúcsig. Innen és a közbeeső állomásoktól lehet bejárni a környéket, s közben újabb és újabb felvonókra ülve jutunk le a távolabbi pontokra. Például az 1300 méteren fekvő Chinaillonba, Le Grand-Bornand legrégebbi falurészébe, ahol máig állnak a 300-400 esztendős gerendaházak. Faluk sötétre barnult, alsó szintjüket ma is többnyire istálló foglalja el, amelynek illata belengi a vidéket. Egyikből birkabégetés, másikból tehénbőgés hallatszik. Nagy becsülete van itt a szarvasmarhának, hiszen fontos megélhetési forrása a helybélieknek. Az utcákon fémből készült tehenek figyelmeztetik erre a látogatót. S ha valakit jó sora tavasz végén vet e falucskába, részese lehet a marhaparádénak, amikor a környékbeli gazdák öszszegyűlnek, végighajtják a jószágokat az utcákon, közben jókat esznek, isznak, nagyokat mulatnak. Igazi örömünnepe ez a chinailloniaknak.
Apró fából épült templomocska emelkedik a házak fölé, alig magasabb, mint a többi épület, de már több mint kétszáz éve várja a híveket, akik a kemény munka közepette jószerivel csak itt leltek pihenést, megnyugvást.
Nem messze a templomtól indulnak felfelé a szánkó- és túraútvonalak. Lelkes apukák, anyukák húzzák gyermekeiket a lankás hegyoldalban a színes, műanyag szánkókon, s egymás után érkeznek a hótalpakon baktató idősebb párok. Este mi is hótalpat húzunk, s kezünkben síbottal indulunk felfelé. Lentről enyhének tűnt az emelkedő, de a mély hóban, pár száz méter után már igencsak lihegünk. Hiába, más ez, mintha lefelé csúsznánk, s a kondíciónk is hagy némi kívánnivalót. Csak addig az erdőig kell felfelé menni, utána egyenes szakasz következik, aztán már csak lefelé haladunk – biztatjuk magunkat, s gyúrjuk tovább a sötétben a havat. Hátunkról folyik a víz, vádlinkat minden lépésnél érezzük, de a látvány feledteti velünk a kényelmetlenséget, amikor kicsit megállunk pihenni. Alattunk a meseszerű falu: ahol sok fény pislákol, ott a központ, de a hegyoldalban is látszik egy-egy világító pont. Felettünk a csillagos ég, keressük a Kis Göncölt és a Nagy Göncölt, megtaláljuk a sarkcsillagot, de nem leljük a Fiastyúkot. Kifújjuk magunkat, s ismét útnak indulunk. Most már csak lefelé kell menni, akik bírják szuflával, futva gázolnak a szűz havon, páran inkább a kitaposott ösvényen maradunk.
Végre megérkezünk az erdő oldalában megbúvó ősöreg házhoz, amelynek fiatal gazdája sajtos, szalonnás sült krumplival és jóféle francia borral vár minket. Jó nagy utat tettünk idáig, megdolgoztunk az ételért. Ám, ha választani lehet a hótalpazás és a síelés között, inkább maradok az utóbbinál. Holnap tehát a másik oldalon, azokon a jó kis sípályákon töltjük a napot, határozzuk el. És így is lett.
origo.hu
Elindult a 2026-os költségvetés vitája – ezt ígéri a kormány
