Totalitarizmus és romantika

Witold Lutoslawski életműve egyre határozottabban kezdi elfoglalni helyét a hazai koncertrepertoárban. Alig két hete a Budafoki Dohnányi Zenekar tűzte műsorára kettős versenyét, hétfőn pedig Perényi Miklós vitte sikerre a csellóversenyt. Bár a felületes szemlélő számára a műsor eklektikusnak tűnhetett, a figyelmesebbek rögvest felfedezhették a finom, lélektani összefüggéseket és párhuzamokat. Az alaphangot Brahms Akadémiai ünnepi nyitánya adta meg, melyet a szerző nemes egyszerűséggel Janicsár-nyitánynak titulált, és amellyel boroszlói díszdoktori címét hálálta meg 1880-ban. A Gaudeamus igiturt és egyéb diáknótákat szellemesen felhasználó mű pazar érzékkel tárta fel a méltóságteljes cím mögül kikacsintó vidám diáklétet. Tette mindezt remek vonósszekcióval és dús hangzással.
Lutoslawski vonószaggató csellóversenye volt az est első felének zárószáma. A hatvanas évek végének nyomasztó légkörében íródott, Rosztropovicsnak ajánlott mű, pontos látlelete az adott kornak, amely ma már szerencsére „csak” történelem. Mindazonáltal izgalmas hiperbola is, amely az egyén és az azt megnyomorító társadalmi rendszer bonyolult viszonyrendszerét idézi meg a cselló és a zenekar által. Perényi Miklós szuggesztív, káprázatos előadásában a cselló olykor kinevette a visító hegedűket, máskor pedig egyedül képviselte a szépséget és a harmóniát a zenekar fenyegető, nyomasztó sűrűjében. A vastapsot a szólista Lutoslawski Sacher-variációival hálálta meg.
Schubert „Nagy” C-dúr szimfóniája lassan identitászavarban szenved a számozása miatt, ám ennél is nyomasztóbb arra gondolni annak, aki nagyon szereti ezt a pompás alkotást, hogy csupán egy véletlennek köszönhető, hogy egyáltalán előkerült a feledés homályából. Mint a szimfónia szerelmese, legalább tíz felvételt őrzök otthon, s mindig félelemmel vegyes feszültséggel nézek elébe a mű újabb tolmácsolásának, mert az ördög nem alszik… Hátha. Mert királyi zenekarok és dirigensek véreztek el rajta. Már az első tétel szép számban rejt magában csapdákat, és a karmesterek többsége ezekbe simán bele is sétál, egyszerűen figyelmen kívül hagyva olyan zenei pillanatokat, amelyeken áll vagy bukhat az egész előadás. Nos, Keller András olvasata intenzív volt és izgalmas, s olyan energikusan vetette rá magát a műre, hogy az teljesen lehengerelte a hallgatóságot. A Brahms-nyitány fényében itt is érezni lehetett némi brahmsos visszfényt, különösen a diadalmasan induló – és ez esetben így is záruló – záróakkord esetében és az élénk rezes hangzásban. Schubert diadalmaskodott minden kétség felett, és ez a kitűnő zenekar, illetve dirigens érdeme.
(Concerto Budapest. Közreműködött: Perényi Miklós – gordonka, vezényelt: Keller András; február 15.)