Új katedrálisok

Innentől kezdve pedig igazából értelmetlen a „nyomtatott sajtó” jövőjéről vitatkozni, hiszen a fősodornak mondott sajtó jövője a kérdéses, függetlenül attól, hogy kőtáblára vésik a cikkeket, papírra nyomtatják, avagy az interneten jelenik meg – bármilyen új formában – az újságírók munkája.

Landerer és Heckenast. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy ma is így van, de régen minden kisiskolás áhítattal ejtette ki ezt a nevet, ha nem tört bele a nyelve, a nyomdáét, amelyben a szabad magyar sajtó megszületett. A forradalom napján a márciusi ifjak – pár ezres tömeg élén – szinte percek alatt átvették az irányítást, és kinyomtatták a tizenkét pontot.
Akkoriban úgy volt, hogy azé a sajtó, akié a nyomdagép. A nyomdász megnézte, van-e a tervezett kiadványnak cenzori engedélye – ha nem volt, mehetett a delikvens isten hírével, de nem a kinyomtatott szövegével.
Különös is lett volna a Pesti Hírlapot lerohanni, hogy szerkesszék be a lapba a kiáltványt. Ha egyszer nem nyomtatja ki senki. (Meg ugye értelmetlen is, hiszen a pontok összeállítója Irinyi József volt, a korabeli lap külföldi rovatának vezetője.)
De a nyomda, az már valami!
Hanem a népek 2006-ban mégsem a földfelszíni műsorszórásért felelős Antenna Hungária elé tódultak, hogy a műsorszóró vállalat azonnal tegye adásba az ő pontjaikat. A Magyar Televízió épülete elé vonultak, amely intézmény korábban reklámkampányában, óriásplakátjain azzal hergelte az egyre borúsabb kedvű embereket: „Ha forradalmár lenne, ön melyik televíziót foglalná el?”
Jó, 2006-ban nem volt forradalom, de ez most szempontunkból másodlagos.
A logika úgy kívánta volna, hogy az adótornyot foglalják el, mondjuk a Kékes tetőn. Ám a nép tudása mélyén most is bölcsesség sejlik fel. Nem csak arról van szó, hogy egy forradalmat nem lehet hegymászással kezdeni. Inkább arról, hogy az elektronikus média némiképpen mégiscsak birtokolja azt a csatornát (az adott frekvenciának vagy kábeltelevíziós csatornahelynek egy-egy vállalkozás a kizárólagos használója), amelyen keresztül eljuttatja műsorait a nézőkhöz, hallgatókhoz. Ezzel szemben az írott sajtó már 1848-ban sem birtokolt semmit – pár íróasztalon és az újságírónak a médiavállalatot illető lelkén kívül. A rikkancsot, az újságost, de az esetek többségében a lapterjesztőt és a nyomdát is aligha. (Mielőtt bárki félőrültnek tartana a párhuzamért, el kell árulnom, hogy a gondolatmenetet Andy Kessler, a sikerszerzővé avanzsált tőzsdeguru a The Wall Street Journalban 2007 májusában megjelent cikke ihlette, ahol a szerző az elektronikus és az írott sajtó efféle különbségére világít rá.)
Érezhette ezt Tamás Gáspár Miklós is, aki nem az íróasztalokat akarta felborogatni a neki nem tetsző szerkesztőségekben a kilencvenes évek elején, hanem azokat az újságosbódékat, amelyek árusítani merészelték az általa nemkívánatosnak tartott jobboldali sajtótermékeket. Nem a „tartalmat” akarta megsemmisíteni, hanem a csatornát, amelyen eljuthatott az olvasókhoz.
Túlbuzgó emberek később más logika szerint cselekedtek: a Magyar Demokrata szerkesztőségét verték szét vascsövekkel az újságosbódék helyett, vagy kézigránátot dobtak az Élet és Irodalom udvarára – de ez láthatólag kontraproduktív megoldás, meg kényelmetlen a sajtóvisszhangja is.
Ha máskor nem, az internet második forradalma (Web 2.0) után az újságosbódék felborogatása nélkül is mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a hoszszú idő alatt felhalmozott rutinon, szaktudáson és tehetségen kívül a szerkesztőségek aligha birtokolnak mást „odakinn”. Az általuk előállított „tartalmat” igen könnyű volt átirányítani más csatornák felé, ahol azonban már mások húznak belőle hasznot.
Bár a média főáramának hírei – lett légyen szó régebbi lapokról vagy a hírújságírás alapelveit tekintve hozzájuk hasonló internetes hírportálokról – a mai napig meghatározó forgalmat, olvasótábort generálnak a neten, a cikkekért a szerkesztőségeknek legalábbis senki sem fizet. Sem az olvasó, aki bolond lenne pénzt kiadni ezért, amit mindenki ingyen ad, sem a hirdetők, akik rájöttek, hogy célközönségük eléréséhez már nincs feltétlenül szükségük a médiára, mert az internetre szabott technikákkal sokszor közvetlenül is eljuttathatják üzeneteiket a vásárlókhoz.
Innentől kezdve pedig igazából értelmetlen a „nyomtatott sajtó” jövőjéről vitatkozni, hiszen a fősodornak mondott sajtó jövője a kérdéses, függetlenül attól, hogy kőtáblára vésik a cikkeket, papírra nyomtatják, avagy az interneten jelenik meg – bármilyen új formában – az újságírók munkája. Az a munka, amely sok esetben időigényes és költséges vállalkozás. És amelyet így egyre nehezebb finanszírozni.
Az újságírók munkája pedig egészen a kétezres évek elejéig magától értetődően hirdetések mellett látott napvilágot: kölcsönös előnyöket élvezve, de – jobb esetben – határozottan elkülönítve. Nos, kiderült, hogy ez egyáltalán nem annyira magától értetődő szimbiózis, mint ahogy azt kétszáz esztendőn keresztül gondolták. A papír praktikussá tette ezt az együttélést, de nevezhetjük kényszerházasságnak is: ezen az egyetlen „csatornán” keresztül volt a legcélravezetőbb elérni az olvasót és a vásárlót. De mióta a „tartalom” külön életet kezd élni az online univerzumban, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy ez a házasság nem feltétlenül az örökkévalóságnak szólt. Ilyeténképpen egy online hírportálnak és a papíralapú sajtónak ugyanazzal a problémával kell szembenéznie: ki fizeti a révészt?
Mert tévedés, hogy az olvasók nem fizetnek az online hírekért. Fizetnek ők, csak nem az újságírókat foglalkoztató médiának. Hanem például a kábelfektető internetszolgáltatóknak. Mert igazából a hírek eljuttatásának gazdasági modellje változott meg: Scott Karp, az új médiaviszonyokat taglaló Publishing 2.0 blog főszerkesztője fején találja a szöget, amikor arról ír, hogy a „disztribúció” és a tartalom üzleti értelemben elvált egymástól, „az emberek pedig nem hajlandók kétszer fizetni”.
A lapoknak író újságírók munkájának dicsőségét tehát nem, a gyümölcsét viszont egyre inkább olyanok aratják le, akik nem vesznek részt a tartalom előállításában. A Google például, amely az online hirdetési piac valóságos elszámolóházává (clearing house) vált. Menő és „kreatív” munkahely, de ettől még igaz, hogy a piacon éppúgy viselkedik, mint a Tesco: a termelőknek nem sok jut abból a haszonból, amelyre munkájukat kihasználva tesz szert a cég.
Igaz, nem bűntelen a hagyományos média abban, hogy annak idején nem ezek a műhelyek lettek az innováció élharcosai. Hogy az apróhirdetések a Craiglistre, az e-Bayre vagy a magyar Vaterára vándoroltak át. Hogy miközben az olvasók továbbra is elsősorban a vezető napilapok vagy hírportálok anyagait méltatják figyelemre a neten, a hirdetők ma már a Facebookon, az iWiWen, célirányosan az Amazonon vagy más online kereskedelmi portálokon is küzdenek a vásárlók kegyeiért – kikerülve a sajtót.
Az internetes robbanás legyengülve és megtépázva érte a legnagyobb világlapokat is. A kilencvenes évek elején, amikor még szó sem volt olyan fokú átrendeződésről, amilyet a széles sávú internet elterjedése jelentett, a nagy nyugati lapok gyorsuló ütemben vesztettek olvasókat évről évre – bajaiknak tehát nem az internet az elsődleges forrása. Ennek fő oka az, amit Nick Davies remek könyvében (Flat Earth News, 2009) a „szatócsok” térhódításaként írt le.
A brit újságíró azt a folyamatot vizsgálta, hogyan kebelezték be a nyugati világ mértékadó lapjait – amelyek azelőtt sok esetben családi tulajdonban álltak – a nagy sajtókonglomerátumok. Hogyan tették meg egyetlen szempontnak a minél nagyobb profitot üzletpolitikájukban, és miképpen zsebeltek be óriási nyereséget abban az időszakban, amikor az újságok nem olvasótáboruk növelésével, hanem a folyamatos leépítésekkel és megszorításokkal viaskodtak. A nyolcvanas évek elejétől tartó megszorítások virágzó és egyébiránt nyereséges szerkesztőségi közösségeket tettek tönkre úgy, hogy a „racionalizálásra” csupán a profit maximalizálása miatt volt szükség.
Ennek egyik első következménye a külföldi tudósítói hálózat rohamos leépülése volt. Beszédes adat, amelyet Davies a Harvard Egyetem kutatása alapján idéz, hogy 2006-ra az Egyesült Államok sajtójának – ideértve a rádiókat és televíziókat is – mindössze 141 külföldi tudósítója volt, miközben egykor még a nagyobb regionális újságok is kiterjedt külföldi hálózatot tartottak fenn. Azt már csupán én teszem hozzá, hogy ennek a visszanyesésnek része van abban is, hogy az amerikai sajtó épp az internetes blogok megerősödésének éveiben (2003–2004) lavírozta bele magát történetének legnagyobb hitelességi válságába, nevezetesen, hogy a vietnami háború idején kiteljesedett hagyományait lerombolva inkább kormányszócsőként – ez persze sommás és túl általánosító megállapítás – tudósított az iraki háborúról és előzményeiről.
Az előzmények számosak, és mindez hosszú folyamat végpontját jelenti. Hogy miről is van szó, azt Davies jól érzékelteti azzal, mi történt az Egyesült Királyságban a belföldi tudósítói hálózatokkal. Röviden összefoglalva: a költségtakarékosság jegyében az új tulajdonosok által birtokolt országos lapok egyre kevesebb helyi anyagot vásároltak meg, pedig Nagy-Britanniában hagyományosan erősek voltak a kis helyi, pár embert foglalkoztató hírügynökségek, amelyek egy-egy szakterületre (például bírósági ügyekre) vagy régióra összpontosítottak. Ennek következtében az ügynökségek jó része megszűnt, de a lapok saját tudósítói hálózata is leépült. Szintúgy a szatócsok szemléletének estek áldozatul a helyi lapok, amelyek a folyamatos elbocsátások következtében épp a helyi híreket nem tudják szállítani, hiszen kevés munkatársuk ma már sok esetben a szerkesztőséget sem hagyhatja el, mert össze kell állítania a lapot. A helyben keletkező információk tehát a helyi sajtóból sem juthatnak tovább. (Ez mindaddig nem okozott látványos lapmegszűnéseket, amíg az olvasó ugyanúgy megvette a helyi lapot az apróhirdetések miatt, mint azelőtt, ám ezek elvesztésével igazából már nincs miért vásárolni az újságot.)
Ez pedig nem mást jelent Davies szerint, mint hogy a nagy, országos lapok szatócsai elroncsolták azt a finom hálózatot, amelyen keresztül eljuthatnának a hírek a központba. Mindezzel egy időben történt a píár iszonyatos térnyerése. A brit újságíró meggyőződéssel állítja, hogy a hetvenes években nem sok cégnek vagy állami hivatalnak jutott volna eszébe profi kommunikációs szakembert vagy akár szóvivőt alkalmazni, ám az elmúlt 20-30 évben ez lett a standard. Nagy-Britanniában ma már több a sajtót sok esetben nem tájékoztató, hanem éppen a valódi hírek elől elzáró píárszakember, mint az újságíró. A csökkenő létszámmal dolgozó szerkesztőségek pedig egyre gyakrabban használnak fel ellenőrizetlen sajtóközleményeket, amelyeket épp ezek a píáremberek állítanak elő.
Hazánkat illetően nincsenek pontos adataim, de az arány nálunk is hasonló lehet. Igaz, hogy nehéz összevetni a magyar sajtóban lezajlott folyamatokat a brit és az amerikai média viszonyaival, ám egyvalamiben mindenképpen megáll a párhuzam: a helyi sajtó elsorvasztása itt is ijesztően jól sikerült. Nálunk nem évtizedek alatt zajlott le ez a folyamat, hanem két nagy hullámban. Az első a kommunista uralom kezdetéhez köthető, és jóval megelőzte a szatócsok korát. Ekkor elszürkítették a színes helyi sajtót, majd a megmaradt lapokat a megyei vagy városi pártbizottságok felügyelete alá rendelték. Furcsamód az igazi csapást a kommunizmus vége jelentette, amikor a hatalomátmentés részeként, a helyi káderek és a kompromittált munkatársak továbbfoglalkoztatásáért, valamint az MSZP hadi kasszájának feltöltéséért cserében a megyei lapok (1990-ben) a nyugati szatócsok kezébe kerültek.
A Magyar Média című folyóirat 2000-ben megjelent számában interjút közölt Fabriczki Andrással, aki 1990-ben az MSZP kincstárnoka volt. Nem kertelt, amikor kimondta: „Ha a megyei lapok formailag az MSZP tulajdonában maradnak, akkor a számára kedvezőtlen politikai változás esetén a hatalom új birtokosai elveszik tőle az újságokat. Meg kellett szabadulnunk a megyei napilapoktól, hogy ne hozzuk politikai ellenfeleinket kedvező kommunikációs helyzetbe. A megyei lapkiadó vállalatok vagyonának értékesítéséből alapoztuk meg pénzügyileg az MSZP 1994-es választási győzelmét.”
Már az eleve abszurd, hogy ezeket a lapokat az MSZP saját tulajdonaként privatizálhatta, de még elképesztőbb, hogy amikor az MDF ezt megpróbálta megakadályozni, az SZDSZ keresztbe feküdt neki a sajtószabadság nevében és az új külföldi tulajdonosok védelmében. E párt érdemei tehát elévülhetetlenek a magyar tulajdon és a hazai nyilvánosság fórumainak szétverésében.
Nem látni annak a jeleit, hogy sokat költöttek a fejlesztésükre a húsz év alatt kilapátolt pénzből. Persze most, hogy már nincs mit kivenni belőlük, a szatócsok sorsukra hagynák őket. A válságra hivatkozva ismét megszorítanak. A Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) érdekvédő bizottsága a héten, a magyar sajtó napja alkalmából, állásfoglalásban tiltakozott a megyei lapoknál zajló leépítések ellen. Azt írja, „az már világosan látszik: a megyei napilapokat 20–25 százalékkal kevesebb újságírónak kell majd elkészítenie, mint korábban. Azoknak, akik nem kerültek az elbocsátottak listájára, a korábbi bérükért kell teljesíteniük az irreálisan magas normákat.”
Az állásfoglalásból is jól látszik a leépítés folyamata: egyre kevesebben egyre többet írjanak – kevesebb bérért. Helyénvaló itt ismét Daviest idéznem, aki találóan érzékelteti, miért jelenti ez az újságírás halálát: „Ha az igazság a tárgy, és az ellenőrzés a funkció, akkor az újságírók elsődleges munkaeszköze, mindig és mindenkor, az idő. Vedd el az időt, és ezzel elveszed az igazságot is.”
A MÚOSZ állásfoglalása jogos, de erőst megkésett. Ki tiltakozott az újságírók szövetségéből 20 évvel ezelőtt, amikor a kiárusítás eltörölte annak a reményét is, hogy valódi helyi sajtó jöhessen létre? Mára nem maradt más hátra, mint hogy tudatosítsuk, a lerablás befejeződött. Ezt kaptuk cserébe az MSZP 1994-es választási sikeréért…
Akadnak, akik úgy vélik, hogy hathatósan veszik majd át a helyi műhelyek munkáját az alulról szervezedő, online orgánumok. „Olvasó-riportert” és „hiperlokális” tartalmat emlegetnek. Drukkolok, hogy így legyen. De az új megoldásokhoz fűzött remények még nem mutatták meg igazi életképességüket – persze épp a helyi sajtó szorongatottsága nekik is tartogathat esélyeket. Egyelőre azonban azt látni, hogy a hagyományos média modellje egyre inkább a blogoszférában is érvényesül: sokan olvasnak keveseket (a kevés igazán jó szerzőt), a népszerű szerzőket viszont egyre inkább az eddig is jelentősnek számító orgánumok próbálják magukhoz csábítani.
Ilyen körülmények között röppent fel nemrég a hír, hogy a Fidesz hatalomra kerülése esetén megszüntetné a Magyar Távirati