A kettős állampolgárság kérdése a Kárpát-medencében

Miért van szükségük a kettős állampolgárságra a Kárpát-medencében élő magyaroknak? Miért ütközik ez néhány szomszédos állam heves ellenállásába? Van-e máshol is Európában gyakorlat a kettős állampolgárságra? Sérti-e a kettős állampolgárság intézménye az Európai Unió alapelveit? Ezekre a kérdésekre keresték a választ a nemzet tagjai határokon belül és kívül az elmúlt évtizedben. Most, a nemzetellenes Gyurcsány-korszak végén ismét időszerűvé válik a kérdés, ideje lezárni a 2004. december 5-i, nemzeti traumával kezdődő korszakot.
Miért van szükségük az elszakított nemzetrészek tagjainak a kettős állampolgárságra? A válasz nagyon egyszerű: mert nincs hazájuk kilencven éve, bár szülőföldjükön élnek (évszázadok óta). Petőfi már 164 évvel ezelőtt megállapította, haza csak ott van, hol jog is van. Az utódállamokban élő magyarok viszont részlegesen jogfosztottak. Szlovákiában az alkotmány úgy kezdődik „Mi, a szlovák nemzet…”, Romániában pedig az áll az alkotmány preambulumában, hogy „Románia a románok állama”. A magyarok és más nemzeti közösségek ezáltal alaptörvényben rögzítetten másodrendű állampolgárok. Jogaikat az úgynevezett többségi nemzetek kényük-kedvük szerint határozhatják meg. Pedig alanyi jogon járna nekik a társnemzeti státus, mint Svájcban, Belgiumban és máshol. Ezt az alanyi jogot a születési helyük adja. Ott születtek, ahol őseik több mint ezer éven át falvakat és városokat alapítottak, kulturális intézményeket hoztak létre, és vérükkel védték földjüket. Nem vándoroltak másik országba, a határokat húzták át a fejük felett, megkérdezésük nélkül. Milliókról van szó, nem néhány emberről. Az alkotmányban kellene rögzíteni mindenhol, hogy a magyarok (és esetleg más nemzeti közösségek is) államalkotó tényezők, valamint a magyar nyelv az adott ország hivatalos nyelve, mint Spanyolországban a katalán vagy Finnországban a svéd.
Erre azonban az utódállamok egyike sem hajlandó. Ezért kell kikényszeríteni mindenhol a teljes körű autonómiát, a személyi elvű, a kulturális és a területi autonómiát, illetve ezek kombinációját. Ezzel sem követelünk többet, mint az élő európai gyakorlatot Dél-Tiroltól kezdve Spanyolországon át a belgiumi németekig. Amíg azonban ezt nem érjük el, nem engedhetjük meg, hogy a szomszédos országokban élő magyarok szülőföldjükön hazátlanok, a mai Magyarországon pedig idegenek legyenek. Lehetővé kell tenni számukra, hogy szülőföldjük elhagyása nélkül valahova tartozzanak hivatalosan is, legálisan, ne csak lelkük mélyén. Emelt fővel, magabiztosan mozoghassanak bárhol Európában és a nagyvilágban. Elsősorban lelkileg van szükségük a magyar útlevélre, de gyakorlati jelentősége is van, elsősorban az Európai Unión kívüli országokban. Duray Miklós már régen szorgalmazza, hogy meg kell szüntetni a határon kívül élő magyarok jogi idegenségét a mai Magyarországon. A kettős állampolgárság ügyében tartott 2004. évi népszavazás ügyében valamennyi határon túli magyar szervezet az igent szorgalmazta. A Délvidéken szinte állandóan napirenden van a kérdés. Az alacsony részvételi arány miatt érvénytelen népszavazás is az igenek többségét hozta, ami mintegy felhatalmazza a következő kormányt, hogy mielőbb kedvező döntést hozzon ebben a kérdésben. Az már részletkérdés, hogy ez a külhoni állampolgárság jár-e szavazati joggal, könnyíti-e a magyarországi munkavállalást, nem uniós országok esetében jár-e előnyökkel az egészségügyi ellátásban. Ezek is fontos kérdések, de nem meghatározók. A legfontosabb az, hogy a kilencven éve kitaszítottságban élő nemzettársaink ismét legitim módon tartozzanak valahova, legyen egy virtuális hazájuk, amelyet Illyés Gyula oly szépen fogalmazott meg a Haza a magasban című versében.
Miért ütközik néhány szomszédunk heves ellenállásába a külhoni magyaroknak adandó állampolgárság? Erre a kérdésre is nagyon egyszerű a válasz: az utódállamok többségének kilencven éve eltitkolt szándéka a bekebelezett területen élő, milliós nagyságrendű magyar nyelvű és tudatú lakosság asszimilálása. A magyar állampolgárság megadása és az autonómia különböző formáinak megvalósítása ezt a célkitűzést meghiusítaná. Azt is ki kell mondani, hogy elsősorban azért akarják asszimilálni vagy elűzni a magyarokat, mert félnek az 1938 és 1941 közötti határrevíziókhoz hasonló változásoktól. Csak azt nem veszik észre, vagy nem akarják észrevenni, hogy erre ma már nem törekszik egyetlen számottevő politikai erő sem. Egyrészt a határmódosítás nem oldaná meg a szórványban élők helyzetét, akik közel a felét teszik ki a határon túl élőknek. Másrészt ma már új lehetőségek nyíltak meg a határok légiesítésével. A régiók Európáját építjük, a nemzetek Európáját, nem a nemzetállamokét. Európát különböző nyelvű és kultúrájú nemzetek alkotják, amelyek nem mindig élnek egy ország határain belül, és ezek az új európai rendben jól megférnek egymás mellett, kiegészítik és erősítik egymást. Ez a cél, nem új határok megrajzolása. Ezt kellene tudatosítani a soviniszta szlovák, román és szerb politikai erőkben. Ma a három problematikus szomszédunk közül egyedül Szlovákiával van nagy gond, ahol a három kormánypárt egymással versengve szítja feszültséget a felvidéki magyarokkal és a budapesti politikai erőkkel. Romániában kedvező tendencia kezd kibontakozni, amit azért óvatosan kell kezelni. Szerbia jelenlegi kormánya európai integrációs törekvése miatt most engedékenyebb, a kettős állampolgárság kérdésében pedig már régen kedvezően nyilatkozott felénk. Horvátországnak sincs ez ellen semmi kifogása, Szlovéniában és Ausztriában pedig elenyésző az őshonos magyarság létszáma, ezért ott ezzel a kérdéssel nemigen foglalkoznak. Külön gondot jelent viszont Ukrajna, amely nem ismeri el a kettős állampolgárság intézményét a területén élő mintegy 12 millió orosz ajkú lakosság miatt. Ez esetben valami egyedi megoldást kell majd találni.
Itt mindjárt áttérhetünk arra a kérdésre, van-e példa Európában a kettős állampolgárság engedélyezésére? Kezdjük azonnal szomszédainkkal. Ukrajna és Ausztria kivételével mindenhol engedélyezett, élő gyakorlat a kettős állampolgárság! Mégpedig abban a formában, ahogy mi szeretnénk: szülőföldjük elhagyása nélkül kapnak állampolgárságot azok a külföldön élők, akik az adott ország többségi nemzetéhez tartozónak vallják magukat, beszélik a szóban forgó ország hivatalos nyelvét, és felmenőik legalább egyik ágon állampolgárai voltak annak az országnak. Tehát a külhoni magyaroknak adandó magyar állampolgárság legfőbb ellenzői, Szlovákia és Románia saját, külföldön élő nemzettársainak szemrebbenés nélkül megadja az állampolgárságot. Az Európai Unió országaiban Ausztria, Németország és Dánia kivételével mindenhol elismerik a kettős állampolgárságot, de az említett országokban is hallgatólagosan eltűrik. Néhány országban, például Portugáliában és Spanyolországban, főleg volt gyarmataikon, milliószámra adják meg az állampolgárságot külföldön élő nemzettársaiknak. Szomszédaink közül Románia, Szerbia és Horvátország ugyanezt teszi a vele határos országokban élő román, szerb és horvát anyanyelvűekkel. Ezek alapján megállapíthatjuk, hogy Európában bevett gyakorlat a kettős állampolgárság intézménye. Ebből következik, hogy a határainkon kívül élő magyaroknak megadandó magyar állampolgárság nem sérti az Európai Unió alapelveit. Az unióban az állampolgárság kérdése a tagországok kompetenciája.
Fenti kérdések megválaszolása után nyilvánvaló, hogy a magyar állampolgárság megadása az elszakított nemzetrészek tagjainak (egyéni kérelmek alapján) csupán a magyar Országgyűlés akaratától függ. Bízzunk abban, hogy az új Országgyűlésben megszületik ez az akarat, és a trianoni békediktátum kilencvenedik évfordulóján nem lesz már saját akaratán kívül hazátlan magyar a Kárpát-medencében.

A szerző külpolitikai szakértő