A legújabb hungaricum

A tokaji, a herendi és a halasi csipke mellé feliratkozik egy új hungaricum, aminek neve: politikai felelősségvállalás. Nem ám úgy, mint a nyugati demokráciákban. Mert mi is a politikai felelősségvállalás, ez a felnőttesen komoly kifejezés, ami mostanság a napi hírek visszatérő szereplője? Nem más, mint a parlamenti demokrácia nélkülözhetetlen kelléke. A választók voksaikkal pártokat küldenek a parlamentbe, a pártok pedig szakpolitikusokkal állnak neki a kormányzásnak.
Mindez rendben is van mindaddig, amíg a szakpolitikus (miniszter, államtitkár, polgármester), aki döntési helyzetben van, rútul le nem tér arról az útról, amivel a választói megbízták. Bármennyire is következmények nélküli ország vagyunk, az emberek pontosan megérzik a pillanatot, amikor az adott politikus eljátszsza a bizalmi tőkéjét vagy annak maradékát. Sőt, húsz év gyakorlata megtanított, ki értékes, ki hiteltelen, de megtanultuk azt is, hogy a politikus hivatalos megítélése nem mindig esik egybe a nép értékrendjével. Amikor a bizalomvesztés bekövetkezik, egy magát demokratának gondoló közembernek nem marad más választása, mint vállalnia azt a bizonyos politikai felelősséget és távoznia. Ennyit bevezetőben. És most lássuk a magyar közéletet.
A politikai felelősséget mint édes csokitortát a politikusok a közelmúltban kezdték fogyasztani, míg a mi hasunkat csapta el a sok politikai felelősségérzet szertelen igyekezete. Eddig Kulcsár Attila ügyében hallottunk először – mint röhejes közjátékról – politikai menedékjogról. A bróker Áder Jánostól kért „politikai menedékjogot”. Mi ez? Áder a Fidesz titkos bunkerébe rejtegeti Kulcsárt, vagy örökbe fogadja, mint kései gyermeket, akit megvéd a pártfegyelem? Milyen a politikai menedékjog az ötödik kerületben? Körülbelül így kell külön értelmező szótár nálunk a politikai felelősség magyar változatához. Amióta egymás után robbannak ki a korrupciós botrányok, egyre többet hallunk a politikai felelősségvállalásról a gyanús, vagy még gyanúsabb politikusok szájából. De nem olyan értelemben, ahogy annak idején Suchmann vagy Pető hátrébb léptek a rajtvonaltól. Nem. Az „új undokok” azért vállalják a politikai felelősséget, hogy maradjanak. Szekeres Imre például a Hír TV-ben találta meg tárcájának lejáratóját, esze ágában sincs távozni, sőt nála a politikai felelőssége abban áll, hogy „rendet csinál”. Csatlakozik hozzá Budapest elvásott vőlegénye, Demszky Gábor. Az utóbbi szerepe roppant vulgárisan megfogalmazható: ha tudott a BKV ügyeiről, akkor azért kell mennie, ha nem tudott, akkor pedig azért. És ez áll az egész szánalmas szocialista–szabad demokrata koalícióra. Ennél mocskosabb, arcpirítóbb, az adófizetőket többszörösen megtipró, zsaroló, totálisan hülyére vevő korrupt társulat nem nőtt még rákos daganattá a főváros testén.
A szocialisták még a huszonnegyedik órában sem képesek viselkedni. Nem fogadják el vizsgálóbizottságuk jelentését, mert az vállalhatatlan. Hagyó Miklós politikai felelőssége nyilván annyi, hogy nem kubai szivaros dobozban kérte a milliókat. Horváth Csabának meg semmiért sincs semmi felelőssége. A politikai felelősség nem büntetőjogi formula. Erkölcsi kategória, ha értik, mire gondolok, de aki erkölcsileg nulla, az úgy gondolja, van ez olyan hatásos menedék, mint a mentelmi jog. A hivatásos rettegőknek üzenem, Balsai István elmondta, nem politikai felelősségre vonás kezdődik az új kormány megalakulásával, hanem az e mögé bújó csalók, sikkasztók, hamisítók, korrumpáltak, tolvajok, vesztegetők és más országrontó döntéshozók nevesítése.