A második pofon

Vajon levonja-e a tanulságokat a francia elnök az egy héttel ezelőtti regionális választásokon elszenvedett kudarcból? Mindenesetre jelenleg halad tovább az előre kijelölt úton, a jobb jövő reményében bízva. A bizalomból viszont egyre kevesebb marad.

Antiszemita támadás
Volt egy régió, a dél-franciaországi Languedoc-Roussillon, amelynek „beszínezése” gondot okozott a térképészeknek, amikor vörös (baloldal) és kék (jobboldal) színnel ábrázolták, hogy mely területen ki győzött. Végül is a halvány rózsaszín mellett döntöttek, így utalva a régióban győztes „származására”, de jelölve azt is, hogy már nem tartozik oda. A rejtély megoldása egyszerű: Georges Fręche, aki a regionális tanács volt elnöke, és az Egyesült Baloldal listáját vezette, a közelmúltban tett egy megbocsáthatatlan kijelentést. Laurent Fabius szocialista pártvezetőről szólva azt találta mondani, hogy „nincsenek katolikus gyökerei”, egyértelműen utalva az egykori kormányfő zsidó származására.
E megállapításból olyan botrány kerekedett, mint nálunk szokott. Mivel előtte is voltak már hasonló megjegyzései, Fręche-t kizárták a pártból, és gyorsan a montpellier-i polgármester asszonyt tették meg listavezetővé. A szókimondásáról ismert Fręche nem adta fel: ő is létrehozta – Különböző Baloldal néven – a saját listáját. Győzött. Mégpedig úgy, hogy a Szocialista Párt vezette lista már az első fordulóban elvérzett. Fręche 54 százalékkal nyerte meg a regionális választást úgy, hogy a térségben majd húsz százalékot kapott az „idegengyűlölőnek” bélyegzett Nemzeti Front. (A tizenkét régióban talpon maradt Nemzeti Front húsz százalék körüli eredményt hozott.) Fręche ígéri, hogy olyan gazdasági laboratóriumot teremt a térségből, amelynek egész Franciaország a csodájára jár majd. Az idős, szemmel láthatóan nagybeteg politikus a választások után szólt egy vágyálmáról: olyan amerikai típusú pártot szeretne alapítani Franciaországban, mint az ottani Demokrata Párt. Félő, ha a „testvérpárt” hagyományait követné, ott aztán végképp nem tehetne ilyen kijelentéseket.

Katasztrofális vereséget mért az Egyesült Baloldal a kormányzó pártra, a Népi Mozgalom Uniójára (UMP) a francia regionális választásokon. Elemezzük ezt a mondatot – politikailag.
Először is nézzük meg, mire szolgál a múlt hét végén Franciaországban megválasztott 26 régió tanácsa, milyen hatalommal bír a térség „parlamentje”. A korábbi szabályozással ellentétben, amikor a regionális tanácsosok megbízása hat évre szólt, az idei választáson már csupán négy évre kaptak felhatalmazást a képviselők.
A tanácsosok a térség, a tájegység közössége ügyeinek fő irányítói. Van egy igen csekély költségvetésük, amellyel maguk rendelkezhetnek, a helyi adókat – részben – szabályozhatják, dönthetnek régiós területfejlesztési kérdésekről. A decentralizációnak köszönhetően egyre több állami funkciót kapnak (például az oktatás megszervezésében). Ám az állam képviselői a régiókban a prefektusok, a párizsi minisztertanács pedig rendelettel azonnal feloszlathatja a regionális tanácsot, ha problémát lát a működésében. „A térségek parlamentjeinek” szerepe helyi szinten egyre erősödik, a regionális tanácsok egyre több jogosítvánnyal bírnak, de azért világosan látnunk kell az alá-fölé rendeltségi viszonyokat.
Az elemzett mondatban a következő vizsgált kifejezés a kormánypárt, az UMP, amelyet gyakran hívnak az elnöki többség tömörülésének. Igazuk is van. Nicolas Sarkozy politikáját tükrözi e párt, amelynek kényelmes többsége van a párizsi nemzetgyűlésben. Ha Sarkozy szárnyal, akkor vele együtt szárnyal a pártja is. Most kissé vergődik, mint a beteg madár. Az államfő népszerűsége mélyponton van. Bár a nemzetközi porondon nem veszített befolyásából, Európa egyik meghatározó politikusának tartják, otthon nem osztják ezt a véleményt: a múlt vasárnap Sarkozy-ellenes népszavazást láthattunk.
Válságszavazás volt ez – próbálják szépíteni az UMP-ben. Igaz, a pénzügyi válság belejátszott abba, hogy a francia polgárok csupán harmadának van jó véleménye az elnökről. Elsősorban az anyagi helyzet befolyásolja ezt a lesújtó képet: a vásárlóerő csökkenése, stagnálása, a munkanélküliség állandó növekedése, a francia munkahelyek megőrzése terén elszenvedett kudarc. És van még egy, amely már most érzékelteti hatását: az államadósság, amelynek növelésével sikerült csupán elkerülni Franciaországban, hogy ne sokkszerűen érje a polgárokat a válság.
Sarkozy reformelnökként akar bevonulni a köztudatba. Az biztos, hogy sikerült jól felkavarnia az elődje, Jacques Chirac hagyta állóvizet. Számtalan reformot kezdett el, most van folyamatban az igazságügyet érintő átalakítás, és még egyet – talán a társadalmat legjobban felzaklatót – akar végrehajtani még ebben a ciklusban, a nyugdíjreformot, amelynek előzetes fogadtatását e héten is láthattuk a francia utcákon. A megvalósítandó reformok számát jól meg kell fontolni, ugyanis a társadalom tűréshatára is véges. Ha mégoly jól kigondolt, jól végrehajtott reformokkal találkozik is, sok polgárnak ezek nyűggel járnak, nem szólva azokról, akiket hátrányosan érintenek a változások.
Ma már az UMP-ben is egyre többen bírálják nyíltan Nicolas Sarkozy „nyitáspolitikáját”. Az biztos, hogy Sarkozyt majd három éve a francia jobboldali szavazók juttatták az Élysée-be. Ellenfele, Ségolčne Royal a baloldal jelöltje volt. Az átszavazás ugyancsak ritkaságszámba ment. Sarkozy viszont, miután megszerezte az államfői posztot, a baloldal neves képviselőinek osztott ki olyan tisztségeket, mint a külügy-, a kulturális vagy a bevándorlásügyi miniszteri poszt.
Az egyiknek afrikai pénzügyekkel kellene elszámolnia, a másiknak ott van a szexuális irányultsága, amely a jelek szerint még a franciáknak is sok. A nemzeti identitásért felelő miniszter pedig a múlt hét végi választások után elismerte „hibáit, és vállalja a felelősséget”, amely rá hárul a „mi a francia?” kérdéskör nemzeti tanulmányozásának félrecsúszásából. (A kezdeti, tömegével érkező izgalmas és megfontolandó válaszokat az utóbbi hónapokban felváltották a gyalázkodó, rasszista, iszlámellenes vélemények, amelyek egyértelműen szélsőjobbról származnak, és kezdik kudarcba fullasztani az egész kísérletet.)
A kormány népszerűtlenségét jól példázza, hogy a nyolc miniszter vezetésével összeállított regionális listák kivétel nélkül mind megbuktak. Nem ilyen minisztereket akartam – sóhajtanak a jobboldali érzelműek, akik bár nem szavaztak át balra, ám távollétükkel kifejezték tiltakozásukat. Ha pedig valakinek a családtagja mostanában veszítette el az állását, valószínűleg már csak ezért sem jelent meg az urnák előtt.
Egyébként ők nyerték meg a választást, a távol maradók. Még a második fordulóban is – a múlt vasárnap 48 százalék körüli volt a részvétel – a nem szavazók aránya meghaladta az ötven százalékot. Ez egyértelmű jele az országon eluralkodó kiábrándultságnak, a mindenre kiterjedő depressziónak, amelyet lehet részben a válságra fogni, de emögött meg kell keresni az elhibázott politikát is. A második fordulóban 19 százalékot vert rá az UMP-re az Egyesült Baloldal. Azért ez sok.
Mennyire katasztrofális ez a vereség? A jelző enyhén túlzó. Katasztrofális vereség az, ami a magyar választásokon készülődik, ahol pártok tűnhetnek el, reméljük, örökre. Franciaországban ilyenről szó sincs. Ám a jobboldalon hiába próbálják meg minden módon kicsinyíteni a vereség jelentőségét, azért ez rendkívül súlyos kudarc. A regionális szavazást mindig is az ellenzékben lévő nagy párt nyerte – érvelnek jobbról –, ez nem több egyszerű figyelmeztetésnél. Mondjuk mintha másodjára is kapnánk egy pofont. Hat éve – emlékeztetnek egyes UMP-sek – még rosszabb eredményt értek el: akkor a 26 régióból két, míg most három térségben sikerült többséget szerezniük. 2007-ben mégis megválasztották Sarkozyt államfőnek.
Hat-e vajon a figyelmeztetés? Az első jelek szerint nem. Igaz, az a gyávaság és a meghunyászkodás jele lenne, ha most, a választások utáni napokban fenekestül felforgatnák a francia kormányt. Fillon miniszterelnök, az államfő meghosszabbított keze csupán „technikai jellegű” korrekciót hajtott végre a kabinetjében. A Sarkozyhez közel álló források szerint az ötéves elnökség a legkeményebb fél éve előtt áll. Ha ezt sikerül átvészelnie, akkor a várakozások szerint 2011-től jön a fellendülés, vége lesz a reformok korszakának, amelyeknek meg kell hozniuk a várt eredményeket. Vagy bejön, vagy nem ez az elképzelés.
Látva a tátongó repedést az UMP és szavazótábora közt, a hét elején Dominique de Villepin volt jobboldali kormányfő bejelentette, hogy megszervezi politikai mozgalmát. A középerőkre, amelyek párt nélkül maradtak a regionális voksolás eredményeként, illetve azokra a jobboldali, korábban UMP-s szavazókra számít, akik a mostani választáson otthon maradtak. Az UMP elégedetlen parlamenti képviselői közül is sok közel áll hozzá. Korántsem azt állítjuk, hogy Villepin esélyes a 2012-es elnökválasztáson, de hogy politikai tömörülésével számolni kell, az biztos.
Főnixmadárszerű újjászületést ünnepelnek az Egyesült Baloldalon. Az egyesült szón van a hangsúly, ugyanis baloldal mindig is létezett a francia politikai porondon, de az utóbbi időben többnyire széttördelve, gyakran egymásnak feszülve. Most Martine Aubry, Jacques Delors, az egyesülő Európa volt elnöke 59 éves lányának vezetésével sikerült összehozni a Szocialista Párt, az európai környezetvédők (Europe Ecologie) és a Baloldali Front szövetségét. Aubrynak, a szocialisták első titkárának ebben kiemelkedő szerepe van: ha egyesítik erőiket, akkor a baloldalnak 2012-ben, az elnökválasztáson is megvan az esélye a győzelemre.
Az elnökválasztás nem ilyen egyszerű dolog, amikor abban kell megegyezni, hogy ki hány helyet kapjon a listán. Itt egy személy mellett kell kiállni, olyan programot kell adni, hogy a legkisebb együttműködő párt is azonosulni tudjon vele. Most Martine Aubry a baloldal természetes elnökjelöltjeként viselkedhet, megvan rá minden oka. De nem beszéltünk állandó kihívójáról, Ségolčne Royalról, aki megint több mint 60 százalékos eredménnyel hozta régióját, Poitou-Charentes-ot. Ő sem mondott le államelnöki álmairól.
És ott van a baloldal titkos üdvöskéje, akit a közvélemény-kutatások már ma biztos befutónak tartanak, ha indulna a következő elnökválasztáson: Dominique Strauss-Kahn, a Nemzetközi Valutaalap jelenlegi elnöke. Csak az a kérdés, hogy számára mi az izgalmasabb: a világ egyik pénzügyi vezetőjének lenni, vagy egy középhatalom elnöki székében ülni. Gyanítom, hogy ez utóbbi felé hajlik.
A most egységet mutató baloldal továbbra is magában hordozza a feszültségeket, amelyeket ezúttal sikerült csillapítani, de bármikor újra felbukkanhatnak. Két év van még hátra az elnökválasztási kampányig, addig rengeteg fordulat bekövetkezhet. A francia politikai élet amúgy is szenvedélyes. Van, aki épp ezért azt mondja róla, hogy elavult, régimódi. Más meg épp ezért szereti.