A szenvedély andalúz hullámverései

Vízipálmák, előttük félkörívben nyolc szék a fekete függönnyel keretezett színpadon. Vakító reflektorfényben a középsőre ül le a modern flamencogitározás legnagyobb egyénisége, Paco de Lucia. Gitárját ölébe veszi, lábát keresztbe veti, keze futkározni kezd a húrokon. Rezzenéstelen arccal előadott szólója előrevetíti mindazt, amiben a közönségnek a másfél órás koncerten része lesz. A fogadtatás az ünnepelt sztárnak szóló tapsvihar, ujjongás, majd jönnek a társak: Nino Josele gitáros, Antonio Serrano szájharmonikás, Alain Perez basszusgitáros, Piranha ütőhangszeres, Duquende és David de Jacoba énekesek, Antonio Farruco táncos. Kezdődik az érzelmek egekbe szárnyaló, grandiózus fiesztája.
A Dél-Spanyolországban a XVIII–XIX. században különböző kultúrák egymásra hatásából kialakult, spanyolok és cigányok által egyaránt művelt népzenei és táncstílus legősibb formája az ének, amihez hangszeres kíséret és tánc kapcsolódik. Paco de Lucia, aki nem lexikonok szócikkeiből ismeri a fogalmat, ezen az estén a flamenco mindhárom megjelenési formáját megjelenítette a színpadon.
Elsőként természetesen a hangszeres zenét. Partnerei fokozatosan vették birtokukba a teret, előbb ütemes tapssal szolgáltatták az aszimmetrikus ritmusalapot, majd hangszerükkel is hozzájárultak a hangzás kiteljesítéséhez. A basszusgitár, a szintetizátor és a szájharmonika nem kifejezetten autentikus spanyol népi instrumentumok – utóbbi szerepeltetése testidegenként is hatott –, de hát Paco de Lucia sem a flamenco tudományos alapú reprodukálása mellett kötelezte el magát. Élő hagyományként műveli ezt a zenét úgy, hogy abba – eredendő népi jellegét megőrizve – több mindent integrál a kor hangkörnyezetéből és technikájából. A flamencóban – a dzsesszhez hasonlóan – fontos szerep jut a rögtönzésnek, amiből a rá osztott szereptől függően mindenki aktívan kivette a részét, leginkább maga a mester, aki ma is elképesztő technikával, melodikus invencióval és energiával pengeti akusztikus gitárját. Lassú akkordbontásokból hirtelen tizenhatodos futamokba vált, majd zárlatként olyan erővel csap a húrokba, hogy beleremegnek a hangfalak. A két gitár boszorkányos sebességű párbeszéde küzdő férfiak golyósorozataként hasított a csarnok levegőjébe. Az érzelmek hullámzó áradását tovább fokozta az énekesek fájdalmas szenvedélytől fűtött, drámai artikulációja, hogy a csúcspontot a ritmust cipőjével pontozó macsó táncos rögtönzéses, eksztatikus mozgáskombinációiban érje el.
Ilyen összhangban megvalósított, remek egyéni teljesítményeket mutató, belső tűzzel fűtött előadásban ritkán van része a halandónak. Hogy Paco de Lucia zenéje átjutna-e az eredetvizsgálaton, annak andalúz honfitársai a megmondói. De hogy színpadi produkciója hiteles művészi megnyilatkozásként hat, azt a budapesti fellépését megelőző debreceni koncert lelkes közönsége is tanúsítja.
(Paco de Lucia, Debreceni Tavaszi Fesztivál, Főnix csarnok, március 27.)