A televízió hatalma a társadalom felett

A média hatalom. De hogy ennyire? A francia televízióban öt ember közül négy hajlandó volt ölni a parancsára. A személyiségünk felett uralkodik, hiszen „józanul” bizonyára nagyon kevesen hajtották volna végre ezt a tettet. Ideje lenne komolyan elgondolkodni erről.

Politikai pánikkeltés. A médiának az átlagemberre gyakorolt hatásával tisztában vannak a politikusok is. A hatalom közeli grúz Imedi csatorna a híradó időpontjában sugárzott, a helyi választások előtt az ellenzéket lejárató álriportja szerint az orosz csapatok Tbiliszi felé nyomulnak, a nemzeti kormányt pedig Nino Burdzsanadze vezeti. Az adás Orson Welles Világok háborúja című, 1938-as rádiójátékát idézte, amelyben a marslakók támadták meg a Földet. A pánik ezúttal sem maradt el. A Georgia Times híre szerint Mihail Szaakasvilit csak az amerikai tanácsadók tudták lebeszélni arról, hogy a tévében látható képeket megerősítendő, tankokat vezényeljen az utcákra. (MN)

Meddig megy el a média? Előbb a különböző játékok szereplőinek büntetésként fizikai erőszakot kell elszenvedniük, majd jön a keményebb fenyítés, esetleg a halál? A média alakítói e felvetésre azt válaszolják, hogy ők csak a társadalomban felmerülő igényeket elégítik ki. De valóban így van-e ez? Nem maga a média hozza létre azt a helyzetet, hogy a közönség kegyeiért vívott könyörtelen harcban, ami jórészt megjátszott, minél távolabbra tolja ki a határokat?
A francia köztelevízió egyik csatornájának minapi adása megdöbbentő erejű műsorral példázta a médiának a közönségre gyakorolt hatalmát. A France 2 állami tévé tűzte műsorára a Haláljáték című dokumentumfilmet és az ezt követő stúdióbeszélgetést. A jelentkezők közül nyolcvan olyan játékost válogattak ki a La Zone Xtreme, a Végső zóna című televíziós vetélkedő próbafelvételére, akik soha hasonlón nem vettek részt.
A memóriára épülő vetélkedőben az egyik játékosnak egy kapszulába zárva, elektromos székbe kötözve kellett válaszolnia a jelenlevők kérdéseire. Itt jön a megtévesztés: ez egy beavatott személy, színész volt. A játékosok a válaszadót nem láthatták, viszont hangját, reakcióját hallhatták. Ha hibázott, akkor a résztvevők egy előttük elhelyezett karral – fokozatosan nagyobb – áramütést mértek rá, hogy „felfrissítsék emlékezetét”. Nyolcvan voltnál kezdték, és 460-nál volt a vége. Természetesen az áramütés is megjátszott volt, ám a játékosok erről nem tudtak. Sőt, a bezárt helyről hallhatták a válaszadó szenvedését. Előbb csak jajgatott, majd könyörögve kérte a játékosokat, hogy hagyják abba, végül üvöltözött „a kínzástól”, majd 360 volt felett bekövetkezett a csend.
A játékosok 81 százaléka – a közönség biztatására és a játékvezető azon állítására, hogy mindenért a csatorna viseli a felelősséget – hajlandó volt megadni a végzetes áramütést is. Kezdetben mind a nyolcvan játékos elfogadta az áramütéssel való kínzást, „a játékból” 180 voltnál kilencen, 320–360 volt között pedig heten szálltak ki.
Ez annak az amerikai kísérletnek a felfrissített változata, amelyet Stanley Milgram pszichológus 1963-ban a Yale egyetemen végzett el. Az elvek ott is hasonlók voltak, az amerikai egyetemisták közül a végsőkig tartó emberkínzásban – mindenféle felelősség nélkül – 62 százalék volt hajlandó részt venni. A mostani francia kísérlet majd egyötödével meghaladta az akkori amerikai eredményt.
Az elmúlt csaknem ötven évben ennyit változott a világ? Ennyire érzéketlenek lettünk a másik ember fájdalmával szemben? Rejtett szadizmusunk ilyen könnyen előhozható, és egy láthatatlan erő által manipulálható? Ennyire irányítható eszközzé minősülünk a média kezében, hogy öt ember közül négy még – felelősségmentesen – ölni is hajlandó lenne, ha erre biztatják? Miért válunk egy nagyközönségnek szánt műsorban hóhérokká? Ha ez a bűntett valóban megtörtént volna, miért bíznak ennyire az emberek a médiában – „a tévében mondták” elv alapján –, hogy a kizárólagos felelősséget csak a műsor készítői viselik? Ilyen kérdésekre próbáltak meg válaszolni meghívott szakértők és a kiválasztott játékosok többsége a film utáni beszélgetésen. A kínzást megtagadók majd a fele elutasította a részvételt az adás második részében.
A vita tovább folyik a francia sajtóban, az egyik vetülete az engedelmesség és a lázadás kérdésének boncolgatása, amely igen messzire vezet. „Az ember nem születik lázadónak” – idézte egy francia filozófus mondását a Le Figaro újságírója a Boris Cyrulnik pszichiáterrel készített interjúban. A tudós szerint, akire nagy hatást gyakorolt a műsor előzetes megtekintése, nem a média, hanem az iskola a hibás, ha a társadalomban nincs elég „jó lázadó”. Meg kell tanulnunk nemet mondani – fejtette ki a neurológus –, bár az igaz, hogy senki sem születik lázadónak, de azért mindenkiben ott van az ellenállás csírája.
„Ennek a kísérletnek az eredménye azért borzalmas – fejtette ki Jean-Léon Beauvois pszichológusprofesszor, aki a műsor felkérésére követte az eseményeket –, mert rávilágít arra, hogy a televízió a legnagyobb hatalommal bír felettünk.” Beauvois a L’Express hetilapnak nyilatkozva kifejtette látomását: „A tévé kész arra, hogy a jövőben befogadjon egy olyan játékot, amelyben embert ölnek.” A többéves előkészületek után megvalósult dokumentumfilm atyja, Christophe Nick összegzésként elmondta: „A mi játékosaink nem hitványabbak és nem erőszakra szomjazóbbak másoknál. Egyszerűen az emberek ilyen nagy százaléka kész arra, hogy alkalmi kínzóvá váljon. Ez tanúsítja azt az őrületes hatalmat, amelyet ma a televízió élvez.”
Hiába volt a nagy étvágykeltés a filmre, valljuk be, hogy a francia közönség átlagosan fogadta a France 2 attrakcióját: csupán 3,4 millió francia nézőt vonzott az adás, ami nem haladja meg a 14 százalékos nézőszámot. A vetélytárs adókon sokkal nagyobb nézettséget ért el egy amerikai és egy francia krimi. Lehet, hogy már rég elkésett a figyelmeztetés.