Szóló
Budáról indultam Hévízre egy álmos hétfő délután a Volánbusz menetrend szerinti járatával. A jármű a Népligettől indult, én a harmadik megállónál, a Bocskai úton szálltam fel. Nem volt üres üléspár, de a legtöbb helyen csak egyetlen utas ült. Aki az ablak mellett, az alvást színlelt, hogy ne kelljen ölébe vennie a másik ülésre pakolt táskát-kabátot; aki pedig kívül ült le, az olvasnivalójába temetkezve jelezte, hogy nem hajlandó beengedni.
Nem akartam tolakodni, megálltam a jármű közepén, és vártam, ki lesz a leggyengébb láncszem, aki felad valamennyit a saját maximális kényelméből azért, hogy embertársa ne állva utazza végig a többórás utat.
Mielőtt kiértünk az autópályára, megálltunk a Sasadi útnál is. Hatalmas termetű férfi szállt fel, és neki nem voltak skrupulusai: kiválasztott egy számára szimpatikus helyet, odament, és rászólt az ott ülő emberre, hogy szedje le a csomagjait az ülésről. Az illető kénytelen volt engedelmeskedni, bennem meg megjelent a káröröm: feleakkora vagyok, mint az új utas, velem sokkal jobban járt volna.
Az első fél óra után zsibbadni kezdett a lábam. A hátamat nekivetettem az egyik ülés élének, azzal számolva, hogy az ott ülő utastárs észreveszi magát, és szabaddá teszi az ülést. Erős idegzetű ember volt, rezzenéstelen arccal azt játszotta, hogy alszik. Pedig nem: néha megigazította a zenelejátszó fülhallgatóját, és ha neki nem tetsző számot játszott a masina, megnyomta a tovább gombot.
A buszon sokan olvastak, többüknek Magyar Nemzet volt a kezükben. Úgy gondoltam, rájátszok a szolidaritásukra, és én is előhalásztam egy hét végi számot, hogy dülöngélve beleolvassak. Ez sem hatott.
Már elhagytuk Székesfehérvárt, amikor egy Új Embert olvasó, nagymamakorú hölgy felnézett, és szólt: ha hajlandó vagyok beülni az ablak mellé, elpakolja a csomagjait. Egyórányi állás után talán érthető, hogy ma is hálás vagyok neki. És ablak mellől mégiscsak szebb a világ.
origo.hu
Kávéval öntötte le a bírót, börtönbe kell vonulnia Portik Tamás fiának
