Amikor másodszor vettük be Bécset

Napra negyed évszázaddal ezelőtt, 1985. április 17-én ünnepelhette legutóbb – talán utoljára – akkor még Futbóliaként is ismert hazánk, hogy labdarúgó-válogatottunk kijutott a világbajnokságra. Az eufóriát fokozta, hogy a vb-részvételt szentesítő 3-0-s diadalt az ősi ellenfél, Ausztria otthonában, Bécsben vívta ki csapatunk, és az egyre puhuló diktatúrának köszönhetően külföldi sporteseményen korábban soha nem látott magyar szurkolósereg köszönthette (és vetkőztethette pőrére) a mérkőzés helyszínén, a Hanappi-stadionban daliás fiait.

Csak az ifjabbak kedvéért: akkoriban persze nem ment szenzációszámba, ha válogatottunk kijutott a vb-re. Az ellenkezője már inkább. 1930 és 1986 között tizenhárom világbajnokságot rendeztek, ebből együttesünk kilencen szerepelt, kettőről (1930 és 1950) önszántából, kettőről a selejtező elbukása (1970, 1974) miatt maradt le. A két korábbi ezüstöt (1938, ’54) és negyeddöntőt (1962, ’66) ugyan később már nem közelítette meg, de dolgozott bennünk a dac az 1982-es magyar–belga meccs, azon belül is Pfaff kapus tarolása miatt, és fogadkoztunk, rendesen: majd ’86-ban mindenkinek megmutatjuk!
A selejtezők e meggyőződést erősítették. A hazai rajton 0-1-ről fordítva 3-1-re elpáholtuk az osztrákokat, másodjára, Rotterdamban, megint csak 0-1-ről 2-1-re a Rijkaarddal, Gullittal, Van Bastennel felálló hollandokat (ha Varga „Kacsa” nem ront büntetőt, ez is 3-1, de belefért), kétszer megszenvedtünk a ciprusiakkal – ott a 89. percben benyüstölt Nyilasi-góllal, amúgy ismét 0-1-ről 2-1, itt 2-0, persze ide –, és Bécsbe máris a vb-részvételért utazhattunk.
Az osztrákok óriási taktikai hibát követtek el, ugyanis nem engedélyezték, hogy a hazai mérkőzéseken rendre szisztematikusan iszogató magyar drukkerek alkoholt vigyenek be a pályára; ezért amikor megérkeztünk Hütteldorfba, a Hanappi-stadion előtt alapvetően kétféle tevékenységen értük honfitársainkat: söröztek vagy kisdolgukat végezték. A lelátón viszont ebből is következően hatezer torok (a számadat azóta „természetesen” folyamatosan nő) üvöltötte, hogy „Itthon vagyunk!”, melegíteni érkező játékosaink döbbent tekintettel fürkészték a lelátót.
Aztán hamarosan a tribünön lett úrrá e döbbenet, mert Kiprich úgy szlalomozott, mint a régi idők focijában volt szokás (korabeli szóbeszéd alapján Degeorgi, a balbekk a szünetben szédült az öltözőben), bő fél órán belül két gólt vágott, és ezzel eldöntötte a meccset, a továbbjutást. Détári lövőcsele, majd bombája rögvest fordulás után mindezt már csak szentesítette és még álomszerűbbé tette, az utolsó fél órában folyamatosan zúgott a „Mexikó, Mexikó!”. A mérkőzés lefújása után szurkolóink elárasztották a pályát, és labdarúgóinkról, hőseinkről a jó, sőt mindenféle ízlés határán is messze túl, bármely ruhadarabot ereklyeként szaggattak le. Ahogy e ma is libabőröztető 3-0-át soha nem feledem, úgy Kardos Józsit sem, alsógatyában.
Az osztrákok elhűlten figyeltek és hallgattak. Kereken fél évezrede múlt, hogy 1485-ben „nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára”, és lám, a második ostrom is sikerrel járt, de itt egyetlen győztes sem búslakodott. Emlékszem, másnap, még mindig az osztrák fővárosban, megismerkedtem egy lánnyal, aki meghívott hozzájuk ebédre, de nem kis meglepetésemre egy vallási közösségbe vitt el, ahol a vezető tiszteletes, miután megtudta, hogy magyar vagyok, azzal köszöntött: Mexikó, Mexikó. „Fasírt” becenévre hallgató barátom ezalatt minden pillanatát kiélvezte annak, hogy ő nyerte a busásan fizető góltotót – mivel előző délután 3-0-át írt be, legyintettünk, legalább egy vetélytárssal kevesebb –, több adag tejszínes eperrel lófrált a Mariahilferen, és a helybélieket is szívesen megkínálta, majd vett magának egy torziós Adidas cipőt. (Azt sem tudtuk, mi az, de akadtak tájékozottabbak, mert az első adandó alkalommal, két hét múlva, egy teremkupán el is lopták tőle.)
Ennyi személyes részlet felidézése ezúttal talán belefért annak érzékeltetésére: kölyökként micsoda életre szóló élményt adott e valóban máig kísérő, kísértő futballcsoda. Úgy odakötött minket imádott sportágunk és csapatunk mellé, hogy azt a láncot, ha azóta százszor is szétvágták, valami titokzatos erő még mindig tartja.
Korabeli elvárásainkat persze az is tükrözte, hogy nem egészen egy hónapra rá nyolcvanezren fütyültek a Népstadionban, mert már biztos vb-indulóként, tét nélkül 1-0-ra kikaptunk a hollandoktól, az 1986-os mexikói világbajnokság pedig már egészen más történet.
Szerencsére.