Asztana kivételes esélye

Európa ezen részén általában kevés szó esik az EBESZ-ről. Az átlagember alig tud róla valamit, a sajtóban pedig inkább csak a bíráló kontextusban jelenik meg. A rendszerváltás után még nagy tekintélynek örvendő szervezeten túlszaladt az idő.

Nincs ezzel egyedül a nagy nemzetközi konglomerátumok között. Egyre többen gondolják úgy, hogy az EBESZ-nek nincs jövője, ha nem találja meg új helyét a gyorsan változó világban. A még keményebben fogalmazók szerint már jelene sincs, csak a nehézségi erő és az alternatíva hiánya viszi tovább az évek során tartalmilag jelentős részben kiürült szervezetet.
Ebben a helyzetben aligha lehet csodálkozni azon, hogy az EBESZ soros elnökségét betöltő országokra sem nagyon figyel a közvélemény. Így aztán lényegében észrevétlenül múlt el a görög elnökség is. Kazahsztán azonban már azelőtt bekerült a sajtóba, hogy elnyerte volna ezt a posztot. E szempontból még jót is tett Asztanának, hogy a világ nyugati fele sokáig ódzkodott egy keleti elnökségtől. Amíg azonban az angolszász közösség az általa kialakított demokráciamodell mindenhatóságával volt elfoglalva, beütött a gazdasági összeomlás, amely elsőként ezen országokat rendítette meg. Nem véletlenül, hiszen innen indult a baj. Most kétségbeesetten tekinget körbe, s látja, hogy a többpólusúvá váló világ súlypontja egyre keletebbre tolódik.
Kazahsztán tehát olyan pillanatban került a tetszhalott EBESZ élére, amikor a figyelem eleve a keleti régiókra fókuszálódik. Oda, ahonnan az új impulzusokat várják. Gyorsan elcsitultak a demokrácia állapotát bíráló hangok is. Az elvi megközelítést felváltotta a pragmatizmus. Komoly esély ez egy olyan országnak, mint Kazahsztán.
Ebben, a széles értelemben vett közép-ázsiai régióban, ha úgy tetszik, a Közép-Keleten sűrűsödnek a világot leginkább nyugtalanító biztonságpolitikai problémák is. Gondoljunk csak Afganisztánra, amelynek instabilitása az egész eurázsiai térségre komoly veszélyt jelent. S akkor még nem beszéltünk az olyan frissen kirobbant regionális válsághelyzetekről, amilyen például Kirgizisztán. A körülmények „kedvező” alakulása tehát váratlan esélyt ad Kazahsztánnak arra, ha megváltani nem is tudja az EBESZ-t, de legalább kimozdítsa tetszhalott állapotából, s nem utolsósorban önmagára irányítsa egy-egy pillanatra a világ figyelmét. Asztana, nem kívánva eljátszani az előtte nyílt lehetőséget, az elvárásoknak megfelelően a négy T – Trust, Traditions, Transparency, Tolerance –, azaz a bizalom, az átláthatóság, a tradíciók és a tolerancia jegyében indította az elnökségét. Már az első száz nap bizonyította azonban, hogy ezzel még nehéz bármiféle áttörést elérni. Fel lehet azonban iratkozni a térképre azzal, ha a geopolitikai helyzetét kihasználva Kazahsztánnak sikerül a sokszor téves sztereotípiákban élő euroatlanti világot közelítenie a Kelethez, ha új impulzusokat ad az eurázsiai biztonság erősítéséhez, s nem utolsósorban azzal, ha az afganisztáni rendezés zászlaja alatt hosszú idő után újra egy asztalhoz tudja ültetni a Vancouvertől Vlagyivosztokig terjedő térség országainak első embereit.