Bennfentesek: a rendszerváltás egyedüli haszonélvezői

A magyar rendszerváltás nem hozta meg a népjólét kívánt emelkedését. Kezdetben szociális piacgazdaságról szólt a nóta. Ma már világos, hogy a társadalom szociális gondoskodásával összekapcsolt piacgazdaságról nem beszélhetünk, de tisztán versenyalapú piacgazdaság sem jött létre. Ehelyett egyfajta bennfentes dáridó vált a fő működési móddá. Húsz év kellett ahhoz, hogy az ebből fakadó nagy bajt a választó is világosan megértse és ítéletet mondjon, anélkül azonban, hogy a jelenséget a maga összetettségében feldolgozta volna.
A tisztázásra azért van szükség, hogy a jövőben a nyilvánosság erejét is igénybe lehessen venni a bennfentesség okozta károk felszámolásához. Az ismétlődés veszélye ugyanis fennáll, erre a csábítás túl nagy. Ezért van szükség arra, hogy a nyilvánosság is be legyen vonva a részletekbe. Bennfentesség esete forog fenn, amikor egy személy, vagy azonos érdeket képviselő csoport, nyíltan vagy rejtve egy üzleti tranzakció mindkét oldalán megjelenik. Az angol kifejezés (conflict of interest=érdekütközés) a lényeget jobban kifejezi. A nem megfelelő magyar szóválasztás is hozzájárulhatott a jelenség több mint húszéves túléléséhez. Nem ez az egyetlen terméke az utóbbi évtizedek értelemferdítő nyelvi „bravúrjainak”. Az üzlet mindkét oldalán jelen lévő és érdekkonfliktusban álló bennfentes, vagy bennfentesek szükségszerűen egyik érdeket alárendelik a másik ugyancsak általuk képviselt érdeknek. A leggyakoribb eset hazánkban az, hogy a fizetett státusban képviselt közérdek szenved csorbát a titokban képviselt magánérdekkel szemben. Keletkezhetnek magánüzletben is „bennfentes helyzetek”, bár ritkábban, mert a magántulajdonosok ez ellen kellő jogi védelemmel veszik magukat körül. Egyebek mellett a cégektől lelépő korábbi vezetők arany kézfogással (egy raklap pénzzel) távoznak, de kötelezettséget vállalnak, hogy konkurens cégnél évekig nem dolgozhatnak, a tájukra sem mehetnek. Egyáltalán nem kizárt az érdekkonfliktus az állam különböző szintjei között (központi költségvetés és önkormányzatok). Az ilyen típusú bennfentesség ellen a parlamentben hozott törvényekkel illett volna védekezni. Az érdekkonfliktusos helyzetek azért károsak, mert magánhaszon fejében a közérdeknek súlyos érdeksérelmet (anyagi veszteséget) okoznak, esetenként jogos magánérdekek is sérülhetnek ezáltal. Kiváltképpen zavarják ezek a helyzetek a versenyt, ami öli a hatékonyságot és a versenyképességet. Nem kell külön bizonygatni, hogy versenyképesség dolgában miért állunk rosszul és miért csúszunk hátrább folyamatosan a nemzetek sorában. A hazánkban kialakult bennfentes „szubkultúra” még olyan sajátosságot is hordozott, hogy az abból származó és alapjában a magyar államot sújtó károk ellentételeként származó hasznok alapvetően nem a hazai tulajdonosok hasznát és magánvagyonát szaporították, hanem külföldre kerültek, sőt a közreműködő hazai bennfentesek is külföldre menekítették a nekik jutó morzsák nagy részét. A mintegy negyvenszázalékos szerény öszszesített GDP-növekmény ellenére lenullázódott állami termelő vagyon és adósság (negatív vagyon) ezt jól mutatja, amit kis részben sem kompenzált a magánvagyonok növekménye az elmúlt húsz évben. A fogalomtisztázó bevezetés után rátérek a bennfentes tevékenységek fontossági sorrend szerinti részterületeinek felsorolására. Igyekszem az időbeli sorrendiséget is követni. A sor elejére mindenképpen az állami vagyon lebontása, a magánosítás kerül. Mély bennfentes fertő működött az 1988-as társasági törvény megjelenése után azáltal, hogy az állami vállalatokat irányító testületek tagjai és azok hozzátartozói szinte korlátozás nélkül üzletelhettek saját új cégeiken keresztül a felügyelt állami cégekkel (adásvétel, közös vállalkozás, munkaerő-kölcsönzés stb.) Nem kérdés, hogy mely felek húzták a rövidebbet. A bennfentességet a törvényen kívül működő spontán privatizáció után létrehozott privatizációs törvények sem akadályozták meg, éppen ellenkezőleg: a törvénybe magába volt beépítve a kijátszhatóság. A törvény ugyanis nem intézkedett az értékesítésre kerülő vagyontestek objektív piaci értékének meghatározásáról, azt „bizottságokra” bízta. Hasonlóképpen nagyfokú szubjektivitás érvényesült az ajánlatok értékelésénél is. Az eredmény aztán az lett, hogy botránnyal zárult szinte minden magánosítás, ugyanakkor következmények nélkül maradt szinte kivétel nélkül minden botrány. A bankrendszerben érvényesülő bennfentesség megértése okoz a közvéleménynek a legnagyobb gondot, noha összegszerűségében a legtöbb kár ebből származik. Beépített a bennfentesség lehetősége a közbeszerzési eljárásokba is. Ezt is legjobban az bizonyítja, hogy szinte minden jelentősebb eljárás a döntnökökhöz kerül. Kár a gőzért, a sok költségért és főként az elvesztegetett időért.
A teljesség igénye nélkül, de befejezésként illik szólni az állami alrendszerek között érvényesülő bennfentességről is. Aligha kérdéses, hogy az önkormányzatok között dúl a harc az állami fejlesztési forrásokért. A kormány dolga lenne az optimális forráselosztás. A hoppon maradt településvezetők lobbiznak. Főként, ha egyben parlamenti képviselők is. Mágnesként téríthetik el a döntést az optimumtól, vagy más pártállású képviselőkkel alkothatnak alkalmi érdekszövetségeket. Erre is, arra is volt már bőven példa. Szólni kell arról is, hogy a ma is élő bennfentességi dzsungel vált a pártfinanszírozás táptalajává, azt teljes módon átláthatatlanná téve. Így válhatott hit szerint a demokrácia alapját képező többpártrendszer a demokrácia megcsúfolásának eszközévé. Az is igaz viszont, hogy a „rendszerváltó” jelzőt eddig viselő két párt végső kudarca azért valahol mégis jelzi a társadalom veszélyészlelését – ha vészesen későn is.

A szerző közgazdász