Lars von Trier Hullámtörése óta tudjuk, hogy az ipari létesítményeken (ott: olajfúrótornyon) randa balesetek szoktak történni, a balesetekben lebénult férfiaknak pedig szembe kell nézniük azzal, hogy a hasznavehetőségüknek vége. Úgy is mint kenyérkeresőnek, és úgy is mint szeretőnek. Akár a sarkon nyilazott Akhilleusz, a deréktól lefelé csonkított/bénult férfi saját tehetetlenségébe őrül bele, mert a lelkében vibráló szenvedélyt nem képes fizikai erővé transzformálni.
Most nem olajfúrótornyok, hanem magasfeszültségű vezetékek között esik meg a tragédia. Caroline Strubbe drámája a belga parlagon játszódik, óriási villanyoszlopok és száguldozó kamionok között, néhány kanyarnyira egy unalmas kisvárostól. A villanyoszloperdő közepén egy konténer, a konténerben egy férfi, egy nő és közös kislányuk tölti eseménytelen mindennapjait. A feszültség nemcsak a drótokban zizeg: az első perctől átjárja az amúgy szándékoltan monoton, lassú filmet. A kezdeti öleléseket, apró mosolyokat hamar felváltják a nagy csendek, a kislány zavart tettekben megnyilvánuló segélykiáltásai, az eseménytelen órák, a szeles esték, hajnalok, nappalok. Hiába határtalan a lapály: a kedves szó elakad. Önmagukba zárkózott emberek igyekeznének betölteni az űrt, amit a szeretet hiánya okozott bennük. A magyar munkások érkezése csak csel, nem az idegenek okozzák a bonyodalmat, nem a szelíd, csendes, szűkszavú Hajdu Zoltán Miklós, hanem a kútba esett álom. Caroline Strubbe filmjében leginkább a nő szenved: valamiért egészen rossz utat választott magának. Anyának nem jó, háziasszonynak nem jó, vendéglátónak nem jó. Alárendelt és boldogtalan. Amikor élettársa végzetes balesetet szenved, az egész díszlet összeomlik. Nincs értelme többé semminek, sem a villanymezőnek, sem a konténernek, sem a tervezett házasságnak.
Különös, hogy ehhez a lassú, szinte mozdulatlan, merev és hűvös filmhez Strubbe csupa mozdulatművészt választott: a női főszerepet a táncosnő Lisbeth Gruwez játssza, az apát a szintén táncos Sam Louwyck alakítja, a magyar mérnököt pedig Hajdu Zoltán Miklós tornász, a Cirque du Soleil tagja. A Fehér tenyérrel hírnevet szerzett tornász-színész (Hajdu Szabolcs testvére) ebben a filmben halkszavúságával, bárányszelídségével is a keleti egzotikumot, az életet szimbolizálja a nyugati spleen sterilitásával szemben. A legjobb alakítás viszont tagadhatatlanul a kislányé (Kimke Desart), ösztönösen érzi, milyen száműzöttnek, szeretetlennek és meg nem értettnek lenni. Jelenléte, dúdolása, suttogása adja azt a többletet a filmben, amitől az Elveszett személyek körzete valóban elveszett személyek körzete lesz, ő az igazán hús-vér ember ebben az ipari tájban, lelke még romlatlan, vagy éppen most, a szemünk előtt romlik el, s a legcsendesebb szava is felkiáltójel, sikoly, könyörgés.
Strubbe filmje emberpróbáló. Csodálatos képi világa, fojtogató atmoszférája feledteti az artfilmes manírt, amivel a rendezőnő az első filmjéhez nekifogott, többnyelvűsége, magyar vonatkozásai, mélyen beégő vizualitása miatt mindenképpen megér egy szeles estét.
(Elveszett személyek körzete – színes, feliratos, belga–holland– magyar–német–francia film. Rendező: Caroline Strubbe. Forgalmazó: Mozinet.)
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
