Gyurcsány újra önmagát értelmezte

Gyurcsány Ferenc hosszú és türelmetlenül viselt hallgatás után ismét nyilvános beszédet mondott. Most az úgynevezett Demokratikus Charta felkérésére tette, ami nyilván teljesen időszerű, mivel a választások közeledtével egyre világosabbá válik, hogy a demokrácia letéteményese, az MSZP nem érkezik befutó helyre. Logikus tehát, hogy náluk a választások elvesztése egyúttal a demokrácia vereségét is jelenti. Értelmezésükben demokrácia csak akkor van, ha az egyetlen demokratikus párt, az MSZP van hatalmon. Az „országértékelő” beszéd az MSZP-n belül sem váltott ki osztatlan elismerést, no nem azért, mert kifogásolnák, hogy ők a demokrácia egyedüli letéteményesei, hiszen ebben egyezik a pártvezetés és Gyurcsány véleménye. Inkább azért, mert jól láthatóan negligálja a hivatalos miniszterelnök-jelölt pozícióját, és kétségek merültek fel a mozgósítás várható eredményének tekintetében is. Hivatalosan a beszéd a hatalom, illetve – mit is írok – a demokrácia veszélybe kerülése miatt volt időszerű. Nem hivatalosan azonban az exminiszterelnök bejelentkezése volt az alkalmatlannak ítélt és egyre kevesebb szavazót megmozgató szocialista kampány miatt, meg persze a választások utáni pozíció biztosítása a párton belül.
Gyurcsányt elkötelezett hívei lelkesen ünnepelték, ami nem meglepő, ha a lelkes és a csodában reménykedő szépkorú közönséget nézzük. Az ébredező demokraták párás szemmel emlékeztek a mozgalomban töltött ifjú éveikre, a bujkáló fasiszták és ellenforradalmárok elleni küzdelemre, és emlékül hazavitték a számukra sokszorosított relikviát. Mivel a beszédet élő adásban közvetítették, nyilván sokan nézték a kényszerűen lemondott miniszterelnök „országértékelését”. Azt gondolom, végül senki nem csalódott, hiszen maradék – gondosan megválogatott – hívei mondatkezdés előtt, után, sőt közben is tapssal szakították félbe a szónokot, feltüzelve és elégedetten távoztak. Azok sem csalódtak, akik azt várták, hogy a beszéd két dologról fog szólni: Gyurcsány Ferencről és a Fideszről. (Ami persze paradoxonnak hat, de mégsem az.)
Engem azonban a beszéd egy korábban olvasott történetre emlékeztetett, amelyet O. Sachs neuropszichiáter remek könyvében az elnöki beszédről olvastam. A történet érdekessége, hogy olyan kórházi osztályon játszódott, ahol központi beszédészlelési zavarban szenvedő betegek voltak. Ezek a betegek hallják ugyan a beszédet, azonban elveszítették azt a képességüket, hogy a szavak jelentését is megértsék, noha értelmi képességeik nem károsodtak. Az osztályon lévő ápoltak nagy izgalommal várták az elnök beszédét. Mégis, a beszéd alatt hangos nevetéssel lepték meg az osztály dolgozóit. Mi is történt? Az értelmes, de a legsúlyosabb beszédészlelési zavarban szenvedő vagy a beszédértés teljes hiányával küzdő betegek hallják, de nem értik a szavakat. A szavak megértésének hiánya ellenére mégis képesek arra, hogy a mondanivalót felfogják. Erre azért képesek, mert a szónoklatot számos olyan megnyilvánulás kíséri, mint a testbeszéd, a gesztusok, a mimika, valamint a hangzás, a hangszín, a tónus, amelyek a nyelven kívüli kommunikáció elemei. A kommunikációban 60-65 százalék a nem szóbeli, de a közléshez kapcsolódó jelek aránya. A betegek tehát nem értik a beszédet, de nagyon figyelnek az érzelmi, hangulati töltést hordozó megnyilvánulásokra.
Azaz a betegek képesek arra, hogy megértsék a szavakat kísérő, kifejező megnyilvánulásokat, amelyeket nem lehet színlelni. A szavak hazudhatnak, de a mimika és a gesztusok nem. A betegek a szavak jelentésének megértésének hiánya ellenére kifinomult érzékenységgel rendelkeznek az igazság felfogásában. A hamis gesztusok, a túljátszott érzelmek, a színpadias mozdulatok és grimaszok, a hangszín és a hanghordozás többet elárul, mint a „Legőszintébb becsületszavamra mondom!”-féle gyurcsányi kijelentések. Őket nem lehet becsapni, mert nem értik ugyan a szavakat, de annál érzékenyebben reagálnak a túljátszott szívhez szóló érzelmekre, a pózokra, a felesleges hevületre.
A Körcsarnokban természetesen nem betegek, hanem elkötelezett rajongók ültek, akiknek aligha tűnt fel, hogy a szónok túljátssza szerepét. Talán ha levették volna a hangot. Komoly hátrány, hogy míg a tévé előtt ülve bármikor elnémíthatjuk a készüléket, a Körcsarnokban nem lehet ezt megtenni és imígyen gyönyörködni a szónok teljesítményében, aki mestersége teljes kelléktárával, szívhez szóló érzelmességével, párás tekintetű őszinteségével taglalta saját szerepét az elmúlt nyolc évben. Alig hihető, hogy a válogatott közönség a némajáték hatására elgondolkodna a beszéd hitelességén, hiszen nem ezért ment oda.
De be lehet-e csapni azokat, akik a közlés pontosságára, netán a logikai menetére figyelnek a beszédben, figyelmen kívül hagyva az érzelmi tónus és a hangulat által hordozott tartalmat? Az érzelmi töltés figyelmen kívül hagyása segít-e a meggyőzésben? Azt kell mondanom, hogy ha a pontosságot, koherenciát tekintjük, akkor hasonló következtetésre jutunk, mint a nyelven kívüli kommunikáció esetében. Mert mit is gondoljunk ezekről a mondatokról?
„Büszke vagyok ezekre a cifraságokra és a mögötte rejlő őszinteségre.” Mintha az őszinteség nem létezne trágárság nélkül. Igazán azonban ez a gondolat ragadott meg: „Minket más fából faragtak, minket nem torzított el a hatalom” – hiszen óhatatlanul eszünkbe jut az őszödi beszéd egyik mondata, ami azért elárulja, hogy a más fából faragott államférfi nagyon is megszerette azt a hatalmat, amivel kormányfőként rendelkezett: „Fantasztikus dolog politikát csinálni. Fantasztikus egy országot vezetni. (…) Nagy dolog volt, imádtam. Életem legjobb része volt.”
Vagy a másik önvallomásnak felfogható mondat: „Azt hittem, hogy az igazunk és az akaratunk mindent le fog győzni, és önmagában elég lesz a győzelemhez. A választók reformszándéka és reformképessége között nem vettem észre különbséget” – ez azért sokat elárul Gyurcsány demokráciafelfogásáról. A progresszív demokrata úgy jellemzi a reformkudarcot, hogy „a többség mást akart, de nekünk volt igazunk”. A szónokot hallgató kisebbség azonban a tartalmi üzenetekre éppoly kevéssé figyelt, mint a hangulati jelekre, így annyit reméltek csak a szónoktól, hogy bűvészként elővarázsol néhány trükköt a tarsolyból, ami megváltoztatja a választások kimenetelét. Talán segítette volna a megértést, ha az őszödi beszédről készített CD-t, az ezer forintért megvásárolható ajándékot egy nokiás dobozban adták volna át…
Az embereket azonban egyre kevésbé érdekli az elhíresült beszéd újabb és újabb magyarázata. Vagy az, hogy hogyan magyarázza az exminiszterelnök saját szerepét az elmúlt nyolc évben, amelyből furcsa módon a trükközések és hazugságok kimaradtak. És az sem érdekli őket, hogy hogyan alakulnak az MSZP-n belüli hatalmi játszmák. Az embereket sokkal inkább az érdekli, hogy megmarad-e a munkahelyük a következő hónapokban is, s hogy ki tudják-e fizetni a lakásrezsit úgy, hogy közben marad annyi a családi kasszában, hogy élelmiszerre is jusson. Az, hogy az áprilisban megszűnő kilakoltatási moratórium után megmarad-e a lakásuk.
Meg az érdekli őket, hogy képes lesz-e Magyarország ismét biztonságos, kiszámítható országgá válni, ahol a szavak és fogalmak nem változtathatók a hatalom aktuális szándéka szerint.

A szerző klinikai szakpszichológus, egyetemi docens