Emlékszik-e valaki Feri bácsi történetére, akit saját veje negyvenezer forintért adott el egy újkígyósi roma családnak, rabszolgának? És a kerek egy éve történt tatárszentgyörgyi gyilkosságra? Vissza tud-e idézni bárki akár egy mondatot is a Sólyom László köztársasági elnök augusztusi szlovákiai útját elemző cikkekből? Gyanítom, legfeljebb ködösen.
Ha kollégánk, Székelyhidi Balázs dokumentarista kategóriagyőztes portréja nem kerül a képek közé, mint valami néma felkiáltójel, Feri bácsi tragédiája talán már el is tűnt volna a médiasüllyesztőben. Ha lapunk hírkép kategóriában harmadik díjjal jutalmazott munkatársa, Máté Péter nem kattint, amikor a meggyilkolt tatárszentgyörgyi roma család kiégett házának ablakában egy rokon mécsest gyújt, az ő történetük sem volna annyira eleven. És így van ez valamennyi megörökített arccal, találkozással, eseménnyel. A szó elszáll – a képek belénk égnek. A kiállított fotókat nézve világossá válik, ami már a World Press Photo őszi kiállításán is egyértelmű volt. A kor krónikása már rég nem a betűvető. A huszonegyedik század médiuma a fotó, a vizuális kommunikáció.
És nem csak azért, mert – ha a trendjósoknak igazuk van – ez már itt a morzsakor. A szöveg csak szilánkokra tördelve, a lényegnél is csupaszabbra meztelenítve, előrágva befogadható, a hírekre csak egy-egy potyaidőben felszedett morzsa erejéig kíváncsi a fogyasztó. Zúdul az információ, minden csak részekben (fel)fogható.
Sokkal inkább azért, mert úgy tűnik, egyedül a fotográfia képes arra, hogy egy deficites korban az ítélkezés attitűdje nélkül rögzítsen. A fotós dimenziója a jelen. Nem tapicskol a múltban, nem spekulál a jövővel, a pillanatot nem váltja aprópénzre. A jó fotós a tapintat emberfeletti képességével érzékel és kattint.
Például sorozatot egy apró borsodi településen, Bódvalenkén, ahol a cigány lakosság a lakóhelyét turistákat vonzó freskófaluvá változtatva próbál kimászni a mélyszegénységből. Lencsevégre kapja dr. Kállai Ernő kisebbségi ombudsmant, ahogy egy csésze fekete fölé hajol. A köztársasági elnök nyomába szegődik, és megörökíti, ahogy a szlovákiai szoboravatást – kitiltása napján – szállodai szobájában tévén követi. Arcokat ragad ki a tömegből, és néhány ránccal mindent elmesél a korról, amelyben a szavak már kiejtésük pillanatában devalválódnak. A sok fecsegés és visszhang között a tekintetet a lényegre irányítja. Lehetőséget ad, hogy akinek igénye, ítélhessen.
A zsűri ítélt és díjazott, a kiállítást megelőző sajtótájékoztatón a kissé felhígult mezőnyre panaszkodott, de hogy a közönség ne legyen teljesen a zsűri merítésére utalva, a kiállításon nem csak a díjazott képek kaptak helyet. Levezetésképp divatfotókból összeállított tárlatot is megnézhetnek a látogatók; a tematikus kísérőrendezvény a divatfotózás történetét idézi fel a múlt századtól napjainkig.

Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség