Kaukázusi szál

Döbbenet, együttérzés, tehetetlen düh. Ezek az érzések kavarognak az emberben a moszkvai véres merénylet képeit látva. Egy ideje szinte már mindennapjaink részévé vált a terror, az ártatlanok halálához azonban nem lehet hozzászokni. Frontvonalak nélküli háború folyik néha-néha felbukkanó, s mindent vérbe borító, fanatikus, sokszor saját életüket sem kímélő harcosokkal. Megjelennek, lecsapnak, majd köddé válnak. S marad utánuk a tehetetlen düh. Akárcsak most az orosz fővárosban, amely már nem először élte át a kiszolgáltatottság és az értelmetlen öldöklés borzalmait. Az első döbbenetből ocsúdva azonban mindenkiben felmerül, vajon mit kellene és mit lehet tenni annak érdekében, hogy ne ismétlődjön meg ez a szörnyűség. Ehhez pedig mindenekelőtt azonosítani kell az elkövetőket, s meg kell vizsgálni a terror motivációit.
A tapasztalat, az indítékok, a módszer egyértelműen és azonnal a Kaukázus felé fordítják a figyelmünket. Ha másért nem, hát azért, mert az elmúlt években több hasonló terrortámadás elkövetéséért is csecsen szervezetek vállalták a felelősséget. Az Észak-Kaukázusban évek óta a terror által erősen áthatott konfliktus uralkodik. Az elszakadásért küzdő csecsen, többnyire iszlamista szeparatisták és Moszkva szembenállása nem először ölt rendkívül brutális formát. Emlékezzünk csak a moszkvai színház, valamint a beszláni iskola elleni támadásokra, vagy éppen a Moszkva és Szentpétervár között közlekedő Nyevszkij expressz elleni legutóbbi merényletekre. Ezekkel az akciókkal, köztük a mostanival a terroristák éreztetni akarják, hogy minden helyi és szövetségi szintű erőfeszítés ellenére is képesek újraszerveződni.
Minden bizonnyal szándékos volt az is, hogy az egyik robbanás az orosz belbiztonsági szolgálat, a Szövetségi Biztonsági Szolgálat székháza közelében történt. Mellesleg pár száz méterre van onnan a Kreml, az elnöki adminisztráció és a duma is. Az elkövetők ügyeltek tehát a szimbolikára, hiszen Moszkva szívébe akarták a tőrt szúrni. Figyeltek – sajnos – arra is, hogy ez a döfés a lehető legfájdalmasabb legyen. Ezt szolgálhatta, hogy a robbantás csúcsidőben történt, ráadásul a moszkvai egyetem felé közlekedő szerelvényen, így sok fiatal is áldozatul eshetett a merényletnek. Ott lehet az időzítés mögött a bosszú motívuma, hiszen a közelmúltban a szélsőségesek földalatti hálózatának két kulcsfiguráját, Szaid Burjatszkijt és Anzor Asztemirovot is likvidálták a szövetségiek. A kaukázusi szálat erősíti az is, hogy az akciót öngyilkos merénylők, ráadásul nők hajtották végre.
Ennek levezetéséhez manapság aligha kell terrorelhárítónak lenni. Sokkal bonyolultabb feladat a valódi okok feltárása, s még nehezebb azok megszüntetése. Ezt a háborút nem lehet megnyerni erővel. Ez a harc ugyanis a lelkekért folyik. A terroristák likvidálása itt nem sokat ér. Ehelyett inkább olyan helyzetet kell teremteni, amelyben az ilyen akciók értelmetlennek tűnnek, s a Kaukázusban sem lesz már támogatottságuk. Ezt kezdik felismerni immár Moszkvában is. Erre utal, hogy erősödik a vezetésben az a Putyin elnöksége alatt megjelent felfogás, miszerint az észak-kaukázusi mozlimok egyre erősödő radikalizálódásának talán legfőbb oka a térségre jellemző hatalmas szociális válság. Az új szemlélet térnyerését jelzi a szociális aspektusokra fókuszáló stratégia mellett az is, hogy az újonnan létrehozott Észak-kaukázusi Szövetségi Körzet élére egy üzletembert, Alekszandr Hloponyint nevezték ki. Az akarat tehát már formálódik, már csak egy kis pénz kell ahhoz, hogy mindez a gyakorlatban is érzékelhető legyen. Persze, a háborúk után még ez is csak az első, igaz, talán a legnagyobb lépés lenne az Észak-Kaukázus stabilizálása felé.