A miénk volt az első ország, amely nemzeti vallásként, hivatalosan elfogadta a kereszténységet, de azóta állandóan szórakoznak velünk. A mi hazánk mindig olyan hely volt, ahol mások háborúskodtak, ezt tették a törökök, de az oroszok is. Mára Örményország végre megszabadult a szovjet uralomtól, és végre levegőhöz juthat, lehetőséget kap arra, hogy valódi nemzetállamként létezzen. A fenti pontos elemzés a világ első heavy metal politológusától, Serj Tankiantól származik, és nagyjából megvilágítja, milyen gondolati síkon veselkedett neki a megmérettetésnek a System of a Down zenekar. Üldöztetés, integrációs konfliktusok, asszimiláció, világhír – ezek a híressé vált örmény emberek kálváriájának állandó stációi, és ezalól a SOAD sem kivétel. Kisebbségből lettek nagykövetek, nélkülük amerikaiak milliói kevernék Örményországot Kazahsztánnal és annak nagy fiával, Borattal. Cher (Cherilyn Sarkasian) ugyan apai ágon örmény, de ez nem tűnt fel senkinek, ugyanis felmenői között skótok, írek és cseroki indiánok is voltak, aztán egy ügyes plasztikai sebész össze is mosta az egészet. De így járt volna Ben Myers angol újságíró, író, költő is, aki könyvet írt az együttesről System of a Down, Hollywood alulnézetből címmel (Cartaphilus Könyvkiadó, 2009), és gazdagabb lett egy másik kultúrával.
Serj Tankiannak, a zenekar énekesének a nagyszülei túlélték az örmény genocídiumot, Serj Libanonban látta meg a napvilágot 1967-ben. Csöbörből vödörbe, mondhatnánk, hiszen Bejrút korábban a Közel-Kelet Párizsának számított ragyogásban és intellektuálisan is, de aztán a polgárháború a földdel tette egyenlővé. Így aztán az oda menekült örmények rutinból megint nekivágtak a nagyvilágnak. Serj szülei Los Angelesben állapodtak meg, még pontosabban Hollywoodban. Hősünk itt szocializálódott a Kis-Örményországnak nevezett kerületben, itt lelt barátokra, és alapították meg később a SOAD-ot, az örményekből álló első és valószínűleg utolsó hollywoodi metálbandát. Elég érdekesen néztek ki rettenetes szakállkompozícióikkal; ha Woody Allen nem ragad le a dzsessznél, valószínűleg róluk forgatott volna filmet. De hamarosan újabb meglepetésekkel is szolgáltak, ugyanis egy határozott mozdulattal beemelték zenéjükbe az örmény népzenei hagyományokat. Az ilyesmi eléggé megszokott a popban, a dzsesszben vagy az alternatív ágazatokban, de a heavy metalban párját ritkítja (legalábbis a sikeres kísérlet). És ha ez nem lett volna elég, a dalszövegek is szakítottak a műfajban megszokott klisékkel, szofisztikus üzenetek záporoztak a közönségre. Természetesen üvöltve. A zenekar tagjait erősen foglalkoztatta a politika, a dalokon érezni lehetett a spiritualitáson nyugvó humanitárius indíttatást, ami persze nem akadályozta meg a rajongókat abban, hogy adott esetben megsemmisítsenek egy koncerthelyszínül szolgáló parkolót a környező épületekkel együtt, de hát nem lehet minden zenebarát mellé rohamrendőrt állítani. Illetve lehetett, és a provokáció bejött.
Persze a SOAD-tól sem állt távol egy jó kis konfrontáció gondolata, de próféciák dolgában is szépen teljesített. 2001. szeptember 4-én megjelent Toxicity című albuma, amely a Billboard eladási listájának élén debütált, megingatva ezzel a közízlés menthetetlenségéről szóló mítoszt. A Toxicity olyan kaotikus világról szólt (némelyik dal a megjelenés előtt három évvel született), amelyet a multik, az üzleti élet cápái és hiénái, a háborúra uszító elnök és eszelős fundamentalisták uralnak. Na, mi történt erre egy hét múlva? Azt hittük, visszatért Orson Welles, pedig valódi repülők – a fedélzetükön valódi emberekkel – csapódtak valódi ikertornyokba. Naná, hogy egy év múlva Michael Moore rendezte a Boom! című dal videoklipjét. A zenekarnak 2005-ig összesen öt nagylemeze jelent meg, ezek közül a Hypnotize-ra így gondol Daron gitáros: „Ahogy kezdődik, attól feltámad a vágy az emberben, hogy jól seggbe rúgjon valakit, aztán úgy ér véget, hogy szeretné megölelni az anyját.” Hát így valahogy. A SOAD azóta szünetelteti magát, Serj Tankian szólója pedig sokat szelídült. Ben Myers könyve szeretettel emlékezik a daliás időkre, és nagy empátiával rajzolja fel egy rendkívül izgalmas zenekar pályafutását.
Örömhír: az elsők között tudatjuk, hogy Juliette Lewis-koncert lesz június 4-én az A38-as hajón. Lewis kisasszonyon már Oliver Stone (és Quentin Tarantino) filmjében, a Született gyilkosokban is látszott, hogy egyszer még rock and roll sztár lesz belőle, aztán úgy is lett. A Juliette and the Licks nevű zenekar élén is maradandó nyomokat hagyott a rajongók lelkében, hiába, csodákra képes az őrület gyönyörű fénye a szemekben, Lewis ráadásul hiteles is, amint a határokat feszegeti. Tavalyi szólólemezéről, a Terra Incognitáról a Mindenzene rovatban is meleg szavakkal emlékeztünk meg, a nyáron nyilván ezt folytatjuk. Az új hangzásért (amely egyébként szerencsére nem sokban különbözik a régitől) a The Mars Volta agya, Omar Rodriguez-Lopez felel, aki rátett még egy lapáttal a hetvenes-nyolcvanas évek amúgy is karcos soundjára. Juliette Lewis járt már nálunk, szerettük is nagyon, de ez lesz az első magyarországi klubkoncertje, és valami azt súgja, hogy ez lesz az igazi is, mert ez az ő valódi közege. Utána meg ki lehet húzni a termet a szárazdokkba. Mert ahogy Ben Myers oly plasztikusan megfogalmazta könyvének előszavában: „Itt most a rock and rollról beszélünk, olyan entitásról, amely semmit sem ér szenvedélyek nélkül, amely lendület és hevesség nélkül azonnal elvesztené eredetiségét, rögtön üressé válna.”
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
