Köznapló

Április 1., csütörtök
Virágot ültetek a kertben. Nemigen nézek föl munka közben. Minek? A Duna fölött magasan gomolyog a pára, eltakar mindent: vizet, erdőt, hegyeket. A nap sem bír a folyó fölötti fehér paplannal. Talán ilyenkor táncolnak a vízi tündérek. Csak a kitagadottak, a vízbe fúltak, a borult elméjűek, az öngyilkosok láthatják őket – azok, akiket nem eresztenek be a mindennapok színielőadásaira.
Legyen csak így!
Tündökölni kint is, bent is, egyszerre otthon lenni fönt is, lent is – ennyi kiváltság minek? S főleg: kinek?
Az orgona ágvégein, mint apró szederszemek, sorára vár a sok virág. Ablakom alatt lila a krókusz, a telefondróton rigó énekel. Már elvetettük a borsót, egy másik ágyásban mozgolódik a hagyma, a retek, a tépősaláta, a spenót. Törnek a fényre, látni akarják, amit fölöttük a két cseresznyefa évtizedek óta lát.
A tavasz sokkal inkább fény, és csak utána meleg. A fény öröme járhatta át Szolovjovot, a nagy orosz misztikust is, amikor ezt írta: „Azért jöttem a világra, hogy lássak, nem azért, hogy tegyek.”
Lehet, hogy a dologember is azért buzog, azért fontoskodik, mert nem lát? Valószínű. Hiányzik belőle ez a nyugalom adta képesség. A szemlélődést restségnek tartja, a csodát csalásnak. Nem lassít, nem áll le, hogy meglássa őket. Programok szerint él – a másoké szerint. Az amerikaiak munkamániája és a harcias szakszervezetek létrehozták azt az álságot, amiről Nagy Feró dalol: nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás. Rendben, de mennyi a közlekedés? Mennyi a várakozás a hivatalokban, az orvosi rendelőkben? Futószalagon készül a tévé, futószalagon a naposcsibe, és azon készül a dologember is, hogy mindent meg lehessen csinálni vele.
Értik a módját.
A sok millió rabszolga nem veszi észre, hogy azok adják a munkát, azok a szórakozást, és még álmai álmát is ők, a futószalagok gazdái diktálják. Vásárolj a mi boltunkban, üdülj a mi tengerpartunkon, rángatózz a mi zenénkre, harsogja fülükbe a tévé – természetesen az is az övék.
Az istenadta népnek tetszik az ilyen udvarlás. Elmegy az áruházba, elmegy a kolbászfesztiválra, és elmegy a last minute utazásra is. Templomba nem. Oda soha. Húsvétkor sem. A tévé előtt ül olyankor is, üvegből sört kortyol, s fülel: jé, szapulják a pápát! Ő is szidja, mint mindenki, akinek nincs kapcsolata az éggel és a földdel. Sőt lenézi azt, aki „csak” földműves.
Az ateizmusnak nincs jobb talaja az aszfaltnál, a betonnál.
Van Rédén egy kerti magos cég, a vezetőjével beszélgettem nemrég. Ha kert, akkor Kertmagyarország, ha Kertmagyarország, akkor Somogyi Imre. Ugyan hányan ismerik ma ezt a nevet, találgatta ő is, én is. Arra jutottunk, hogy nem sokan. Combos dizőzökét inkább megjegyzi a nép fia. Autóversenyzőkét. Amerikai moziszínészekét.
Ki volt Somogyi Imre?
Kortársai „gyalogapostolnak” mondták. 1902-ben született Abonyban, és parasztgyerekből lett a harmincas-negyvenes évek sokígéretű politikusa, szakírója és népművelője. Tehetségét még Németh László is respektálta. Megszállottan képezte magát. Felfigyelt rá Györffy István, és ösztöndíjjal Bulgáriába küldte.
Hazajött, és kimondta: a magyar mezőgazdaság korszerűtlen, változtatni kell szörnyű helyzetén. Hogy mint képzeli el, vékony könyvecskében foglalta össze. Kertmagyarország a címe, Püskiék jelentették meg 1943-ban, és hat év se kellett, hogy betiltsák. Azért tán, mert leírta, mint lehet az úri Magyarországot népi Magyarországgá alakítani?
Minden középiskolásnak el kéne olvasnia. És megszervezni, amit Gandhi Indiában: az ifjúság dolgozzon évente egy hónapot a földeken. Tudom, mivel jár ez. Attól fogva másként harap az ember a kenyérbe.
A kert nagy lehetőség. Hol te ültetsz virágot a földbe, hol a föld ültet gondolatokat beléd. Cserébe csak annyit kér, hogy kapáld meg néha.
Április 2., nagypéntek
Postát kaptam Túrkevéről, Talpalló Piroskától. Benne húsvéti üdvözlet: kis rajz Soltész Andrástól, a mezőtúri református iskola harmadikosától. Jézus szenvedését mutatja. Az arcot, melyre a közelgő halál már rávéste jelét. Ha jól számolom, Andráska kilencéves. Legfeljebb tíz.
Rajza arról ad hírt, hogy a református iskolában nem csak tanítás folyik. Nem csak oktatás. Művelés alatt állnak a lelkek is. Elvetik beléjük a magot, hogy aztán aratni lehessen. Akár élethosszig.

Április 3., szombat
A hatalmi elit és a bulvárelit világszerte vonzzák egymást. Ez a vonzás van, hogy jót hoz, de gyakoribb a kisiklás. S ilyenkor előfordult, hogy a rossz váltóállításnak tragédia lett a vége.
Daróczi Dávid, az egykori kormányszóvivő megszerette Liptai Claudiát, a bulvárelit csillagát. Az ember ilyet hallva reménykedik: a jó összeadódik majd bennük, a rossz halványodni fog. Nem így történt.
Daróczi 38 évesen véget vetett az életének.
Persze az is lehet, hogy ez a feltörekvő cigány fiatalember Ikaroszként túl magasra tört, és szárnyait megégette a hatalom közelségének a tüze.
Vagy olyasmi történt, amit senki nem sejt? Amire soha vagy csak soká derül fény? Petőfi sorát festem a koszorúszalagra: „Szomorúk az idők, a napok feketék.”

Április 6., kedd
Dolgozószobám kicsi, rám kényszeríti a rendet. Erre vannak a dobozok. A4-es méretűek, egyformák, muszáj felcímkéznem őket, hogy tudjam, melyikben mi van. A számlák, a bank átutalásai, a kiadások blokkjai és mind, ami bevétel, kiadás, a Pénzügyminisztérium feliratúba kerülnek. Külön doboz őrzi az életmód, a jóga, az étkezés fontosnak ítélt dolgait. Új könyvem műhelyforgácsai az Égő feliratúban landolnak, mellette egy másikon Köznapló címke van, legfontosabbnak mégis azt tartom, amelyiken csak ennyi áll: Nyersanyag, matéria.
Cetlik sokasága. (Mándy ezekből csinált mítoszt: cetliirodalmat – aki ért a mítoszgyártáshoz, már sikerült bedugnia egyik lábát a Halhatatlanság utca végén meghúzódó mézeskalács házba.) A cetliken egy-egy kép, megkezdett gondolat, elcsent beszédfordulatok, kivágott újsághírek.
Ha rossz a kedvem, kinyitom, elolvasok néhány régi följegyzést. Egyiken van dátum, a másikon nincs. Ezek híján nem tudom, közeledem-e vagy távolodom – egyáltalán kitűzhető az író számára (ahogy a hegymászó teszi) valami cél? Vagy az írás csupán arra szolgál, hogy mögé rejtsük lényünkből mindazt, amit ha megismerne a világ, ledöfne, mint tették Siegfrieddel a vadászaton?
Egy amerikai magyar hölgy ébresztett rá, én hiába próbálom a rejtőzködést. Hozott New Yorkból egy táska pénzt, irodalmi-művészeti lapot akart belőle. Felhívott, hogy találkozzunk. Szeretné, ha írnék a majdani lapban. Olvasott tőlem valamit? Semmit. Elküldtem pár dolgomat, aztán leültünk egy kávéra az Atrium Hyattben.
Sokáig méregetett, mint aki nem tudja, jó lesz-e, ha kimondja, amit akar. Végül kimondta. Senkivel nem találkoztam, aki ilyen pőrére vetkőzne az olvasó előtt, mint maga. Nem fél? Mitől? Hogy kihasználják. Ó, engem ki lehet. Kihasználhatósági indexem hihetetlen, tartalékaim is bőségesek. Jut is, marad is.
Neki végül nem jutott. Meggondolta magát, és visszament Amerikába.
Ma találtam néhány kézírásos sort az egyik neki szánt írásból: „Hittel, vallásosan kell szeretni a nőket. Én úgy jártam hozzájuk, mint aki templomba megy. Az a vallás, mely a nőben, az asszonyban csak az ördög küldöttét látja, a bűnbeejtés szimbólumát, a kígyó tettestársát, eretnekek gyűjtőhelye. Bűntudattal veri meg híveit, lelki rokkantakat húzgál a gyóntatószék elé. A nők testének csodáját úgy kell nézni, mint egy oltárképet. Aki kibontja őket ruháikból, jó, ha tudja, az asszonyok szemében ez szertartás. Felszabadítja testüket, ahogy a lélek felszabadul az ima egy-egy sora után…”
Új dobozokat vettem az IKEA-ban. A korábbiak gyöngék voltak. A papír nehéz, és annak is súlya van, ha jó egy írás. A sok doboz az előbbieket nem bírta.
Selejteznem kellett.
Gorkij intelme vezérelt („A publicisztika pátosza helyett művészi iróniát!”), s a matériásból kidobtam a nőkről írt fennkölt sorokat.
A szellemi nagytakarításnak csak akkor van értelme, ha kíméletlen.

Április 7., szerda
Sokak ellenszenvét – legalábbis csodálkozását – vívom ki, amikor a kérdésre: hogy vagy?, két szóval felelek: köszönöm, jól. Az arcokon meghökkenést látni, értetlenséget. Jól, mikor ők rosszul vannak?
Nem értik, hogy válaszom fele: tapintat. Akkor se mondanám az ellenkezőjét, ha rosszban volnék a világgal. Olyan lenne, mintha hámot raknék a kérdező nyakába: cipeld te is a bajomat! Nem volna tisztességes.

Április 8., csütörtök
Maradt bennem valami a gyerekből: szeretem a tanulságos történeteket. Elmondok egyet, bár tanulsága több van.
Mikor Mohamednek menekülnie kellett, és mindenfelé kutattak utána, vejének, Alinak mentő ötlete támadt. Egy nagy kasba rejtette a prófétát, fejére emelte a nehéz terhet, és így egyensúlyozott át a városkapu őrei közt. „Mit viszel a kosaradban?” – kérdte a szigorú vámos. „Mohamedet, a prófétát” – felelte Ali. Válaszát az őrök ügyes pimaszságnak vélték, jót nevettek, és átengedték a kapun kosarában a prófétával.
Nos, hogy el ne felejtsük, mert ránk is tartozik: Mohamed próféta 1400 éve, 610-ben részesült először az isteni kinyilatkoztatásban, mely a Koránban öltött testet, hogy aztán szélsebesen és máig hatóan alakítsa át az emberiség történetét.