Lukas zokni

Tizennyolc év termelés után, április végén befejezi textilipari tevékenységét egy ozmánbüki, világszerte ismert német vállalkozás. Kétszázan kerülnek utcára, s a zoknigyártó gépsorokat Tunéziába szállítják. A térségben így már nem marad jelentősebb ipar; aki teheti, Ausztriában, Szlovéniában, Németországban keres munkát.

Kapuzárás

Zalaegerszegi ruhagyár (2002). A hitelezők kezdeményezésére felszámolják a ZA-KO Rt.-t, így a ruhagyárban dolgozó ezerkétszáz fő csaknem hatvan százalékának megszűnik a munkahelye. A Népszabadság cikkéből az is kiderül, hogy a cég a novemberi munkabérrel is adós, s egyelőre fejenként huszonegyezer forint előleget utal át a dolgozók bankszámlájára. Néhány héttel ezelőtt a város polgármesteri hivatalának adóosztálya nyújtott be inkasszót a három éve veszteségesen működő cég ellen, mert a vállalat nem fizette be az ez évre esedékes húszmillió forint iparűzési adót. Ezek után a pénzintézetek zárolták a ruhagyár folyószámláit, így a dolgozók is hiába várnak fizetésükre.

Dunaújvárosi ruhagyár (2005). A kínai áruk okozta piacvesztéssel és az üzem korszerűtlenségével indokolta a Berwin Ruhagyár Rt. dunaújvárosi üzemének bezárását a tulajdonos. A lépés háromszáz munkahely megszűnését jelentette. A dunaújvárosi üzemben hetente háromezer-ötszáz zakót készítettek, főként angliai, kisebb hányadban francia exportra.

Nagykanizsai ruhagyár (2008). A cég hatvan dolgozója került az utcára. Az ötvenéves vállalat ellen nyáron indult felszámolási eljárás. A dolgozók szerint a cég leépülése már évekkel ezelőtt elkezdődött: a kínai olcsó ruhák kiszorították a hazai termékeket a piacról, a gyár új vezetése pedig csak olyan megrendeléseket hozott, amelyeket szériagyártásban nem lehetett gazdaságosan előállítani. A vállalat nem bírta a növekvő termelési költségeket – főként az energiaárat és a bérterhet –, ezért már az év elején csökkentették a dolgozói juttatásokat.

Nyíregyházi ruhagyár (2009). Bezárták az angol érdekeltségű Berwin Ruhagyár Zrt. nyíregyházi üzemét. A pénzügyi-gazdasági világválság következtében szűnt meg – írta a Kelet-Magyarország. A mintegy négyszáz dolgozó közös ebéddel búcsúzott egymástól, miután végleg lakat került munkahelyük épületére. A volt dolgozók közül mindössze tízen találtak új munkahelyet a térségben. A híres nyíregyházi gyár a privatizáció során került angol tulajdonba, s nyugat-európai megrendelőknek gyártott női-férfi ruházati termékeket.

Ozmánbük apró falu Zala és Vas megye határán. Alig több, mint kétszázan lakják, most pedig bezár az ugyanennyi személyt foglalkoztató Falke zoknigyár. Benedek László 1998 óta polgármester itt. Bármilyen hihetetlen, a döntés hallatán – ha szabad így fogalmazni – egyik szeme sír, a másik nevet. Azaz egyrészt örülhettek annak, hogy jelentős ipar működik falujukban, ugyanakkor az ipari üzem jelenléte miatt nem számítottak hátrányos helyzetű településnek, s remek pályázati lehetőségektől estek el.
– Tizennyolc évvel ezelőtt, 1992-ben vásárolta meg a volt termelőszövetkezet melléküzemágát egy német vállalkozás, s az első két évet leszámítva korrekt kapcsolat volt közöttük. Amint megvetették a lábukat, központilag bevezették az iparűzési adót, ez pedig olyan nem várt tétel volt számukra, amellyel az idetelepüléskor nem számoltak. Évente tízmillió forinton felüli öszszegről van szó.
A kilencvenes évek ingatlanbejegyzési közállapotaira jellemző, hogy a faluban létesített gyár a szomszédos Vaspörre van bejegyezve. Miután a németek beindították a gyártást, Benedek László ozmánbüki polgármester felkereste őket, mondván, lehet, hogy az ingatlan népnyelvi elnevezése „vaspöri major”, de az valójában Ozmánbük külterületén fekszik. Az iparűzési adón kívül más körülmények is drágították a termelést. A textilipar víz- és gőzigényes, egészen 2000-ig gázolajjal fűtötték a gyárat, csak akkorra építették ki a faluban a gázhálózatot. És a legnagyobb, a falut és a zoknigyárat érintő problémát, a szennyvízhálózat hiányát még nem is említettük. Szippantós kocsival hordatja el innét a szennyvizét a negyven kilométerre található Zalaegerszegre a magánember meg az üzem is. Egy lajtos kocsis fuvar 24 ezer forintba kerül, ami igen megterhelte a családokat és a vállalkozást is. A gyár költségeiről nincs adatunk, de egy nagyobb családnak akár havi rendszerességgel is el kell szállíttatnia a szennyvizet.
Mivel Ozmánbükön van ipar, nem számítanak hátrányos helyzetű, de még elmaradott településnek sem. Tíz éve sikertelenül pályáznak a szennyvízelvezető hálózat kiépítésére. A Falke tizenöt településről hordta a gyárba az embereket, de csupán öt ozmánbükit, négy asszonyt és egy gépkezelő férfit alkalmaztak. Öt ember foglalkoztatása nagy dolog egy kétszáz lelkes falu számára, ám jelentős és alapvető fontosságú pályázatoktól estek el.
A cég cseh és német üzemvezetői gyakran keresték fel a polgármestert problémáikkal. Nemrég azt javasolták, hogy az önkormányzatok oldják meg az emberek szállítását, de ezt az anyagi terhet egyetlen falu sem tudta vállalni. Ozmánbük költségvetése ipari adóval együtt 23 millió forint, a megvonások, a rájuk aggatott terhek miatt évről évre jobban szorít a cipőjük.
A polgármester sötét jövőt jósol. Ha a Körmend–Zalaegerszeg–Zalalövő háromszögből kivonul a Falke, gyakorlatilag nem marad komoly munkáltató a térségben, mehet mindenki arra, amerre boldogulást lát. A polgármester szerint ugyanazért viszik el a gyárat, amiért 18 éve idehozták. Mivel a világ más részén most olcsóbb a betanított munka, kedvezőbb ráfordítással lehet termelni, ezért próbálkoznak Tunéziában. Az üzemvezetés megbízásából Benedek László polgármester is árulja a gyárat. Asztalán ott fekszenek a német és angol szövegű mappák, precíz tervrajzokkal, fényképes másolatokkal. Már hónapokkal ezelőtt megkereste a gazdasági kamarákat, levelet küldtek Ausztriába, Németországba, de eddig még senki sem érdeklődött.
Szomorú látvány: a kosaras emelőn álló férfiak éppen a névtáblát csavarozzák le egy ipari üzem kéményéről. Pont ebben a történelmi pillanatban lassítok autómmal, hogy fényképfelvételeket készítsek. Bár az út túloldalán állok, mégis felelősségre vonnak, mit akarok itt. Korábban telefonon kerestem az üzem vezetését, elzárkóztak a nyilatkozattól, a helyszínen pedig megkérnek, hogy tíz méterre távolodjak el a bejárattól. A Falke Hungária Textilipari és Kereskedelmi Bt. gyárában elsősorban hurkolt harisnyákat gyártottak. Három lépcsőben: tavaly decemberben, idén februárban s április végétől küldték el a dolgozókat. Az utolsó csoport a felmondási idejét tölti. (De legalább korrektül kifizették a dolgozókat, nem úgy, mint a zalaegerszegi bútorgyár német tulajdonosa, aki hidegben, rabszolgaként dolgoztatta embereit.) A gépek jelentős részét is elszállították már az ozmánbüki gyárból. Az észak-rajna–vesztfáliai Schmallenbergben működő Falke honlapján elérhető adatok szerint a családi cégcsoport 2008-ban 201 millió eurós bevételt könyvelt el, bevételeinek 42 százaléka Németországon kívülről származott. Szlovákiában, Dél-Afrikában és Portugáliában vannak még érdekeltségei, világszerte 2717 dolgozót foglalkoztatnak.
Azaz már csak kétezer-ötszázat.
Az elbocsátottak közül 28 vaspöri lakos, közülük csak ketten találtak munkát, így most 26 asszony családja és velük együtt az önkormányzat is lehetetlen helyzetbe került. Előfordult, hogy egy házaspár vagy egy család három tagja dolgozott a zoknigyárban.
Ozmánbük tipikusan mezőgazdasági település, de ma már csak egy család él mezőgazdaságból, nem éri meg termelni. Aki teheti, ingázik Zalaegerszegre, Körmendre, de lassan onnét is kiszorulnak a munkások. A textilipar és a bútoripar utolsó esély az embereknek. Már ami megmaradt belőle.
Felkeresem Paksa Tiborné Margitot, aki varrónőként dolgozott a gyárban. Ő az a szinte egyedüli szerencsés, aki már talált munkát: egy környékbeli támogató alapítványnál házi gondozó. Az autóbusz-fordulóban várok rá. Alapítványi kisbusz rakja ki otthonánál, ez idáig az ebédet hordta ki a környéki településeken élő idősekhez. Minden munkát elvégez a vasalástól a gyógyszervásárlásig, amire idősek lakta otthonban szükség lehet.
– Indulástól a gyárban dolgoztam, előtte két és fél hónapig Ausztriában tanultuk a speciális fogásokat. Senki nem gondolná, hogy milyen bonyolult folyamatok révén készül el egy zokni. Másfél órát utaztunk, orvosi alkalmassági vizsgálaton vettünk részt, volt munkavállalási engedélyünk is. Ebédet kaptunk, s estére hazahoztak bennünket. Amikor ott megszűnt a termelés, ide helyezték át az üzemet. Négy évig a ketlizőgépen varrtam össze az orr-részt, majd a rejtett hibákat javító egységbe kerültem. Panasz soha nem volt arra, hogy késve fizettek volna. Másfél éve éreztük, hogy a válság a gyárat is érinti, nem is túlóráztunk annyit. Mikor azt hittük, hogy túléltük, jött a szomorú bejelentés – foglalja össze tizennyolc évét az asszony.
A németek németországi, szlovéniai munkát is felajánlottak leányvállalataiknál az arra vállalkozóknak. Nem tud olyanról, aki ebbe belement volna.
Erdei Imrét nehezen érem utol, Lentibe utazott tujafákért, amelyeket a házuk udvarán szeretne elültetni. A 46 éves férfi gépésztechnikusi és műszerészszakmával rendelkezik, korábban nyolc évig egy németországi bejelentett munkahelyen ipari robotok összeszerelésében működött közre. 2001-ig havonta ezeregyszáz márkát keresett.
– Április végéig tart a felmondási időm a zoknigyárban, addig még fontos dolgokat kell tisztáznom. Körülnézek a környéken, de azt is szeretném megtudni, hogy hány évi külföldi munkaviszony után kaphatok minimálnyugdíjat, mert ha 10–12 évre már jár, akkor érdemes lenne Ausztriában vagy Németországban elhelyezkednem. Ráadásul a német társaságnál, ahol 2001-ig dolgoztam, még most is jó kapcsolataim vannak, és a Falke is megajánlotta a kinti lehetőséget – meséli a családos férfi.
Erdei Imre túlképzett volt, technikusként látott el gépmesteri feladatokat. Ugyanakkor a 209 elbocsátott dolgozó fele csak általános iskolai végzettségű, nekik csekély lehetőségük van Magyarországon megfelelő munkát találni. Hegyháthodászon olyat mond valaki erről a helyzetről, amely sokáig visszhangzik a fülemben: aki szerencsés, mehet nyugatra rabszolgának.