Meghívó a történelemtől

Fokozta a részvételi kedvet, de – ha lehet hinni a felméréseknek – a régóta ismert erőviszonyokat nem igazán rendezte át a lassan véget érő választási kampány. A korteshadjáratra maradt négy teljes nap minden bizonnyal sűrű és zajos lesz – eldőlhet például, hogy mit tesznek vasárnap a döntésükben ma még bizonytalanok –, ám a földcsuszamlásszerű változáshoz ez már alighanem rövidke idő.
Túl sok új tudással nem gyarapított minket ez a kampány, legfeljebb egy kicsit még jobban megismerhettük a versengők valódi arcát, s mintegy megelőlegezve ízelítőt kaptunk a várható új Fidesz-kormány és kétfejű ellenzéke vitáiból. Az MSZP ezúttal is minden eszközt bevetett, amit korábban; hiteltelen, a hatalomgyakorlása végtermékét alkotó korrupciós mocsoktengerben fuldokló, a saját hibájából közutálatnak kitett erőként kipróbált fegyverei hatástalanok voltak. Úgy látszik, a varázspálca tényleg eltörött, s többé nem áll össze a szocialisták mögött a rendszerváltozás nyerteseinek és veszteseinek bizarr nagykoalíciója. Az ugyan még kérdéses, hogy a Fidesznek meglesz-e a kétharmada az új Országgyűlésben, ellenben valószínűsíthető, hogy az MSZP-nek nem lesz meg az egyharmada, ami különösen fájdalmassá teszi majd vereségét, s merőben új, szokatlan és felettébb kellemetlen helyzetet teremthet a balliberális oldal számára. Az is kiderült, hogy a Jobbik nem segítő riválisa, hanem kíméletlen ellensége lesz az új kormánynak, a végső célja pedig a teljes hatalomátvétel, az 1989–90-ben megszületett rendszer – és benne a Fidesz – felszámolása, azaz a rendszerváltozás utáni világ zavaros és piszkos vizével a gyermeket is kiöntené. Legalábbis, ha komolyan gondolta elnökük március 15-i beszédét. A Fidesz pedig, alaposan felboszszantva a szocikat, nem volt hajlandó belemenni abba a játszmába, hogy ismét a rövid távra szóló jóléti ígéretek versenyévé váljon a kampány. (Az LMP-nek az új reménység, a rétegpárt, egyben a sötét ló szerepe jutott, míg az MDF – csak Bokros, és más semmi – a listaállítási nehézségei kapcsán igyekezett riválisai áldozataként láttatni magát, csakhogy inkább a zavaros, kínos botránypárt képét rajzolta fel még erőteljesebb vonásokkal az elmúlt hetekben.)
A közvélemény-kutatások és a különféle időközi választások eredményei mind arra utalnak, hogy a Fidesz–KDNP mögött hatalmas szavazói tábor várja április 11-ét. A változás most már valóban karnyújtásnyira van, ám a mindenfajta módszerrel jelzett, példa nélküli támogatás csak akkor ér valamit, ha vasárnap a népítélet megfellebbezhetetlen erejével meg is mutatja magát. Mindenki rávágja a választ a választás legfontosabb kérdésére – ki fog kormányozni? –, miközben még egyetlen parlamenti mandátum sorsa sem dőlt el, sőt, itthon még egyetlen kitöltött szavazólap sem hullott az urnába. A fordulat csak vasárnap történhet meg, addig mindaz, amit a jövőről gondolunk, amit eddig én is írtam, fikció, okoskodás, reménykedés, spekuláció.
Ritka pillanat, mikor ennyire világosan látszik, mint most, mi szolgálná a közösség, a nemzet érdekét: az egyetlen valóban kormányképes, komoly tapasztalatokkal is rendelkező politikai erő minél nagyobb arányú győzelme, minél egyértelműbb felhatalmazása kompromisszumok kényszere nélkül az ország kormányzására. Igen, most nem kell ódzkodnunk a nagy szavaktól: április 11. korszakhatár, történelmi pillanat, új kezdet, a régóta várt változás, valódi és mély fordulat elindítója lehet. De hogy ez így legyen, részt is kell venniük a változást akaróknak az eseményen, ahová a történelem küldte a meghívót. Hiszen még a mienknél kevésbé tökéletlenül működő demokráciákra is igaz, hogy a nép négyévente egyszer írhatja valóban maga a saját történelmét.