Mézesmadzag útravalóul

Az erősek a gyengét, a beteget, a magát megvédeni képtelen egyedeket támadják, rájuk csapnak le. A csekély érdekérvényesítő képességűekre. Őket zsigerelik tovább, miközben mások százmilliós, milliárdos adótartozást halmozhatnak fel

Szegény gyerekektől követeli vissza mondvacsinált indokokkal a pályázati úton elnyert több tízezer forintos támogatást a Hiller István vezette oktatási tárca. Hatezer nehéz körülmények között élő diák szüleinek kellene visszautalnia a pénzt, mert az oktatási minisztérium azt állítja, hogy hiányosak a jogosultságot igazoló papírok.
Ennél nagyobb arcátlanságot nem sokat követtek el a szocialisták és a szabad demokraták az utóbbi nyolc évben, mint amit Hiller Istvánék tesznek az Útravaló programban részt vevő, saját nyomorúságukat hiányosan adminisztrálni képes gyerekekkel. Olyan általános és középiskolás tanulók kapták a havi 3500-4500 forintos támogatást, akik halmozottan hátrányos helyzetűek, állami gondozottak, árvák, illetve akiket veszélyeztetett helyzetük miatt védelembe kellett vennie a gyámügyi hatóságoknak, vagy akiknek a szülei hiába akarnának, nem tudnak dolgozni, mert nincsen hol. Olyan családok gyermekeiről van szó, ahol a hét végén sem kerül hús az asztalra, akik örülnek, ha a ház egyetlen helyiségét be tudták fűteni a hideg télben, ahol összebújhat a család apraja-nagyja.
Tavaly decemberben, amikor a költségvetési törvényt megalkotta a válságkezelő Bajnai-kormány, és egyszerű kézmozdulattal rátolta a fűnyíróját az állami kiadásokra, az Útravaló programra költött 2,2 milliárd forintból levágtak 500 millió forintot.
Lehetséges, hogy senkinek nem jutott eszébe, hogy a tanév nem decemberben, hanem júniusban ér véget? Ráadásul Hiller tanár úr sem figyelmeztette erre a kormányát. Miért is tette volna, ő az egész programot fel akarta függeszteni. Már korábban kizárta a szegényeket támogató programból azokat a nebulókat, akiket nemcsak a nyomorral, hanem kiugró tehetséggel is megvert a sors. Vagyis, ha az Arany Jánosról elnevezett tehetséggondozó programban már állami támogatással a képességei szerint csiszolják a szegény kisdiák elméjét, akkor már nem jár neki a jelzett állami apanázs. Hisz neki jó esze van, találja fel magát. Áruljon nyalókát, hordjon ki újságot hajnalban, okos urak közt játssza a bambát.
Az a legnagyobb baj a szocialista urakkal, hogy nap mint nap bebizonyítják nekünk, hogy fogyatékkal élnek: nincs lelkiismeretük. Nem érzik tetteik következményét. Elképzelni sem tudják, mit jelent egy nélkülöző családtól visszamenőleg követelni egy összegben negyvenezer forintnyi, utólag jogtalannak mondott támogatást.
Komolyan gondolják, hogy azt lehet mondani ezeknek a gyerekeknek: jogtalan volt a nekik nyújtott támogatás? Csak azért, mert valaki trehány volt, és nem végezte el tisztességesen az adminisztrációs munkát, amit rábíztak? Miért nem kérték be újra a szegénységet bizonyító dokumentumokat? Milyen gazdasági fellendülés volt itt az elmúlt fél esztendőben, amely miatt azt feltételezik, hogy tömegesen mentek el munkába a korábbi állásnélküliek, így az Útravaló programban segélyezett húszezer diák harminc százaléka már nem szorul állami támogatásra?
Miközben a szocialista kormány elvesz a szegények támogatásából, igencsak nagyvonalú a párt holdudvarába tartozó klientúrájával. Csak egy példa: összesen másfél milliárd forint közpénzt fizettek ki az utóbbi években a politikatörténeti alapítvány támogatására, ahol baloldali történészek kutatják a múltat.
A megszorítást, a nadrágszíj-húzogatást, a szociális szerzett jogok megnyirbálását elviselni kényszerülő, egyre lejjebb csúszó társadalmi rétegek azt látják-hallják a híradásokból, hogy miközben ők nap mint nap keményen megküzdenek a túlélésért, a politikai felvilág alvilági módszerekkel könyékig turkál az állami milliókban, milliárdokban, és gátlástalanul annyit vesz ki belőle, amennyit nem szégyell.
És mint az állatvilágban, az erősek a gyengét, a beteget, a magát megvédeni képtelen egyedeket támadják, rájuk csapnak le. A csekély érdekérvényesítő képességűekre. Őket zsigerelik tovább, a bevallott, ám be nem fizetett pár százezres adó miatt, az ő számlájukra rakják rá az inkasszót, miközben mások százmilliós, milliárdos adótartozást halmozhatnak fel.
A BKV nyugdíjba vonuló személyzetisének százmilliós végkielégítésre futotta, de a közlekedési vállalat egy középiskolás tanuló szüleit végrehajtással riogathatja, mert a gyereknek a diákbérlete mellett csak iskolalátogatási igazolása volt a diákigazolvány helyett. Húszezer forint bírságot róttak ki rá, hiába magyarázták több levélben, hogy a devizahitel-tartozásuk miatt nagy bajban vannak enélkül is, hiába kérték a méltányosságot, hogy engedjék el a bírságot, hiszen a gyerek nem bliccelt, volt bérlete, csak iskolát változtatott, ezért nem volt egy hónapig diákigazolványa. Csak a részletfizetést engedték meg nekik. Ha elmentek volna a bíróságra, a BKV aligha nyerte volna meg a pert, de ki az, aki húszezer forint miatt elmegy pereskedni? Tudják ezt a BKV-nál is, és nekik van pénzük a lelketlen ügyvédi eljárások finanszírozására, akik behajtják a bírságokat, hogy jusson a fénymásolókat összeszámláló csókosok milliós javadalmazására. Csak a külvárosi dzsuvás buszok takarítására nem futja.
Amikor Gyurcsány Ferenc nagy csinnadrattával országjárásra indult, és elment Tápiógyörgyére is, hogy sikerekről szónokoljon az egybegyűlteknek, én kint az utcán szóba elegyedtem néhány helybélivel. Egy cigány ember elpanaszolta, hogy nincs munka, mire én visszakérdeztem, hogy itt van vasút, miért nem járnak be akár Pestre dolgozni. A cigány ember úgy nézett rám, mint akinek elment az esze. Megkérdezte, tudom-e, mennyibe kerülne a vasúti bérlet, és mennyi ma a minimálbér. A minimálbért tudtam, a bérlet ára viszont mellbe vágott: huszonnyolcezer forint. Ha még hozzáadom a budapesti bérlet árát is, tényleg nem éri meg bejárni a fővárosba annak, aki minimálbérért dolgozik.
Ha valóban azt akarja az új kormány, hogy minél többen dolgozzanak ebben az országban, a munkába járás költségeit az állami vasút támogatásával vagy közvetlenül a bejáró munkásokat foglalkoztató vállalatokon keresztül megfizethetővé kell tenni. Ha a társadalmi békét meg akarja őrizni az új kormány, akkor mindent meg kell tennie azért, hogy a családok – bármilyen szegénységben élnek is – ne veszítsék el a reményt a felemelkedésre. Még a sokat szidott kádári diktatúrában is, a leglepattantabb térségekben is volt mód a kitörésre, a jól tanuló gyerekek iskoláztatására. Aki akart, tovább tanulhatott, diplomát szerezhetett. Ma ez nincs így. Hiába törölték el a tandíjat a népszavazás nyomán, a megélhetés költségeit csak egész embert kívánó munka vállalásával képes állni a diák, márpedig az egyetemi tanulmányok is egész embert kívánnak, ha komolyan vesszük a képzési színvonal felemelését, de legalább megőrzését.
A munkanélküliség sújtotta régiókban az elszegényedett, lesüllyedt családok rehabilitációját gyermekeik oktatásán keresztül lehet a leghamarabb és legbiztosabban elérni. Ráadásul a nyomort, a nélkülözést könnyebb elviselni, ha nem kilátástalan a jövő. Ha legalább abban biztosak lehetnek, hogy tehetséges gyermekük tud érvényesülni a társadalomban, ha neki sikerül elérnie a célját, tudós ember válhat belőle, s az ő felemelkedése az egész család felemelkedését is magával hozhatja. Hiller Istvánék ezért követtek el megbocsáthatatlan bűnt hatezer szegény sorsú gyermekkel szemben, mert a reménytől akarták őket megfosztani. Még néhány hét, és mindent újra kezdhetünk, mindent jóvátehetünk.