Az uj üstökös
Lerajzoltuk a kunyhót. A csősz a mint meglátta, hogy a kunyhójáról mappát veszünk föl, gyanakodó szemekkel mért végig s közelebb lépegetve hozzánk, szürét a földre teritvén, félkönyökére dülve, kihivó tekintetet vetett ránk mintegy várakozó állásban.
– Osztég mire való lesz az? – szólt hosszu hallgatás után boszusan.
– Semmi rosszra. A kunyhó nagyon szép. Le akarjuk rajzolni.
Megcsóválta bozontos fejét.
– Dejszen engem el nem bolondítanak az urak. Már micsoda szépség volna ezen la? Nem vagyok én mai gyerek. Ha az urak valami szépet akarnának festeni, ott a tiszttartó háza a faluban, – hanem hát jól tudom én mi lesz ez…
– Ejh, ugyan mi lesz?
– Az lesz, hogy megmondta nekem a rétsági főkoldus, a kinek a fészke ott vagyon az országuton a vén nyárfa alatt…
– Mit mondott meg?
– Azt, hogy a biró megfenyegette, jövedelmi adót fog vetni a vármegye ő rá is: – mert már a vármegye rászorul az ilyen szegény párákra is.
Nevettünk a csősz észrevételén, a mi ugylátszik, még csak jobban elkeseritette.
– Nevethetnek, tudom. Látom ám már az uj üstököst negyednapja. Mindig hajnalban jön a nagy farkával… Égi jel nem hazudik.
– Hiszen az üstökös háborut jelent barátom.
– Az ám, valamikor – szólt meggyőződéssel, kalapját szemére huzva, – háborut jelentett még a jó világban, de most már mindig az uj portiónak a forspontja. Nem vagyok én mai gyerek, megvigyáztam én azt már.
És az öregnek körülbelül igaza van. Mert ha az üstökös háborut jelent is, az uj adókat meg a háboru jelenti.
Csak egyet nem vigyázott meg csősz uram; hogy az adószedők néha be se várják az üstökös csillagot.
Felállt, közelebb lépett hozzánk s inkább kiváncsisággal, mint gyülölettel tekintett a vázlat könyvbe s a mint lassan-lassan kikezdte venni a körvonalakat, még tetszett is neki a dolog.
– Az istenugyse, – mondá.
– Kivettem szivartárczámat s megkináltam egy szivarral.
– Hát iszen… iszen… szólt békülékenyebb hangon, mialatt a szivart a nagyobb összetartozandóság okából megnyálazta – ha már rászorul király ő felsége… mert hallom, hogy nagy szegénységben él ő is… én bizony nem ódzkódom… csak arra kérem szeretettel az urakat, hogy ha már ugy van, hogy legalább minél kisebbre rajzolják.
Azt gondolta, hogy ugy kevesebbet kell majd fizetni érte. S szörnyen hálálkodott, mikor egy féltenyérni darabkára látta oda teremtve.
(Mikszáth Kálmán: Az apró gentry és a nép, 1901)
origo.hu
Újabb részletek a kisfiút felrúgó karateedző ügyében
