Miről mesélnek 2060-ban a nagyik?

Reggel az ember lassú, morcos és tétova, ezért pörgős, kacagtató és céltudatra ébresztő rádióműsorra van szüksége. A kereskedelmi rádiók e felismerés nyomán elvetették az évtizedes szokást, a reggeli politizálást, és vidításba kezdtek. Csakhogy el kellett dönteni, mi számít annak. Elegendő-e, ha három vidám fickó bemegy a stúdióba, és magát adja. Kiderült, hogy nem, hiszen három-négy órát három vidám fickó sem tud nemhogy értelmesen, de sehogy sem megtölteni. Nosza, adjuk hozzá a műsorkészítő kapacitáshoz a közönséget, amelyikről viszont bebizonyosodott, hogy reggel nem is olyan álmos és mogorva. Kedvencei hívó szavára nagy számban ragad telefont, ír üzenetet. Innentől már csak azt kellett kitalálni, milyen témákkal lehet stimulálni a hallgatóságot az önkéntes műsorkészítésre, és hamarosan kiderült: akármivel. A legnagyobb baromság a legjobb hívó szó. Ahogy telt az idő, próbaképpen közeledtek a tabufal felé. A tabufal megnyílt előttük. Aztán a következő is, és megint a következő. És kiderült, hogy az emberek szívesen beszélnek több ezer ember előtt a legintimebb szokásaikról, beengedik hallgatótársaikat a hálószobájukba meg a WC-jükbe is. Sőt, még kérkedni is szeretnek mindezzel. És mióta ez nyilvánvalóvá vált, azóta a világ legegyszerűbb módján lehet reggeli kereskedelmi rádióműsort készíteni.
Amikor egy nagy nézettségű televízió-műsorban Rogán Antal elárulta, hogy felesége az első közös útjukon szégyenlősségből három napig nem mert WC-re menni, nyilvánvalóvá vált, hogy a mértéket már a közszereplők is elveszítették. Lehet persze, hogy a polgármester csak meg akart felelni a választóknak. És lehet, hogy az intim és a közszféra határa véglegesen relativizálódott. Pontosabban jó ízléssel és intelligenciával kitapogatható, de ezeknek hiányában vagyunk. Amikor egy reggeli rádióműsorban a hallgató arról számol be, hogyan szoktak anyatejspriccelőst játszani a kádban, és ezt a műsorvezetők olyan viccesnek találják, hogy még élőszóban is hallani akarják, kicsit elszomorodunk. Némi vigasz, hogy elszomorodik a stáb harmadik, nőnemű tagja, akinek van már gyermeke. Azután másnap, egy másik reggeli rádióműsorban, a Rádió 1 Kukorijában mintha csak folytatnák a témát, a hallgató arról mesél, hogyan szokott a férje segíteni fejni az anyatejet. És ebben nincs is semmi, csak amikor erről is beindul a viccelődés. Nem azért baj, mert ezzel nem lehetne viccelni. Lehet. Mindennel lehet. Csak nem érdemes. Meg nem is méltó. Nem kellene a disznóvicc-mesélő kör szintjére szállítani mindent. És nem minden a poén. Sem a hallgatottság.
Olykor be kellene sétálni abba a rég látott gyerekszobába, egy kicsit el kellene időzni a heverő szélén, és emlékezni arra, amiről a nagyi mesélt. Vajon 2060-ban miről mesélnek majd a nagyik?
(Kukori, Rádió 1.)