Nem földi jutalmakért

Mindenütt mögötted van. Rejtőzik, leskelődik, hallgatózik, szemtelenkedik. Névtelenül, arctalanul, kéretlenül. Beleavatkozik az életedbe, hiába is tiltakoznál ellene. Lapul, mint sötétben a csótány, arra lesve, hogy leoltsd a villanyt, ő pedig előjöhessen rejtekéből, megdézsmálva mindent, ami a tied. Folyton a nyomodban van, és már előre jobban tudja, mint te magad, hogy mit fogsz tenni. Nem azért, mert valóban azt teszed, hanem mert az van előírva. Egy láthatatlan doszszié anyaga alapján, előre megkomponált vádak és halandzsák alapján, a születési privilégiumok negatív lenyomataként.
Úgy érzed, mint akit előre elítéltek. Koncepciós perben, koholt vádak alapján, arcátlanul és kíméletlenül. Most is ott lapul, és bármikor törölheti, amit írsz. Te nem látod őt, ő viszont egyre csak les ezer szemével, vénádat tapogatja millió csápjával, és mindig csak a rosszat keresi benned. Hiába bizonyítottad egész munkás életeddel, mit érsz, ő akkor is jobban tudja nálad, mert neki minden föl van jegyezve rólad. Abban ő jobban hisz, mint hívő a Bibliában. Megteheti, mert senki nem ütött még egy jó nagyot a fejére.
Az ő birodalma a titkos akták, amelyekre te nem vagy kíváncsi, ő viszont azok anyagából él, és azokat gyarapítja. Hazudik, kohol, rágalmaz és mindenféle aljassággal vádol, miközben te nem is tudsz róla. Bezzeg a mindenféle hivatalok! Ahol a dolgaid eldőlnek. Ahol ő fülbe súghat, letelefonálhat, kisembert megfenyegethet, ha az érdekedben bármit is tenni merészelne! Ő és hivatali apparátusa semmit nem változtak évtizedek óta, a háború óta, amióta odaültették őket, ahol vannak. Égnek a bosszúvágytól, ellened és felmenőid ellen, akik hozzád hasonlóan dolgos életet éltek, és ahol voltak, mindig tették a dolgukat. Nem voltak aljasak, de ezt hiába is magyaráznád ennek a lappangó kórságnak, aki emberi formában jár mögötted. Hallgatja, mikor telefonálsz. Felbontja a leveleidet. Beáll mögéd a buszmegállóba, és hallgatja, mit beszélsz, hogy aztán vaskos hazugságok formájában jelenthesse államellenesnek vélt gondolataidat. Nagyszájú banyaként vegyül el a tömegben, hogy ott is terjeszteni próbálja téveszméit, rögeszméit. Mindazt, amiről szentül meg van győződve, bár rajta kívül már mindenki tudja, hogy egy süllyedő hajóról szónokol. Azt viszont egyikünk se tudhatja, hogy napjai meg vannak-e számlálva, mert eddig minden az ellenünk szóló vádakról szólt, a védelmünkről pedig semmi sem.
De ott van ő a magas hivatalokban és titkárságokon is. Titkárnőként, főnökkel összekacsintó sofőrként, asszisztensként, ölbe ülő kiskedvesként, aki akkor lesz igazán nyeregben, amikor a feleséged éppen harmadik gyermeketekkel várandós. Ő akkor lesz elemében, amikor te úgy érzed, hogy személyes tulajdonságaidért szeret, holott csupán élt a kedvező alkalommal. Szembe hízeleg, a hátad mögött viszont engedelmes láncszeme egy alantas rendszernek, mely szívósan továbbél. De ott lesz mögötted joviális öregúrként is, hófehér hajjal és bajuszkával, huncut szemmel, idős protektorként, aki csupán kvaterkázni akar egy kicsit. A vele folytatott beszélgetésed minden lényeges eleme szerepelni fog valahol, ahol nem szeretnéd, ám a világ „rendje” ezt kívánja meg. Gondolja ő, aki könnyen haladt a ranglétrán, miközben téged folyton parkolópályára tettek, minden előléptetési listáról kihúztak, az okokat viszont mindig „elfelejtették” közölni veled.
És ott van mindmáig a cenzori hivatalokban, amelyekről váltig állítják, hogy nincsenek. Ő húzta meg az írásaidat, az átkosban pedig ő firkálta rá vörös plajbásszal a műveidre, hogy kiadhatatlanok, értéktelenek, legjobb ötleteidet pedig mindig fonákjukra fordítva adta vissza, mint saját ötletet. Olyan, mint a csótány, amely a te hulladékaidból élt, él és talán élni fog.
Hacsak egy valódi rendszerváltás félre nem teszi végre. Most viszont még fiatal lányokat és fiúkat futtat, kinek-kinek hajlamai és hajlandóságai szerint, csillapíthatatlan szerelmi vággyal, és ugyanolyan pénztárcával, akarom mondani bankszámlával. Ha felemlíted neki, rád rivall, mint egy zupás őrmester, de elvárja, hogy úgy tiszteld, mint egy abszolút uralkodót. Ha ellentmondasz, kirúgat az állásodból, elintézi, hogy ne kaphass nyugdíjat, hogy mindig, mindenhol te légy az utolsó a sorban, akire valahol is sor kerülhet. Hajlongó lakájok veszik körül, akik engedelmesen követik parancsait, akikre pedig számítanál, azok észre se veszik, mi zajlik a színfalak mögött. Ha panaszt teszel, nem neked fognak hinni, hanem a formálisan működő rendszernek, mely alakilag mindig eleget tesz az előírásoknak és követelményeknek. Rólad pedig, akiről egész csomó akta „bizonyítja”, mennyire renitens és kiállhatatlan vagy, senki nem fogja elmondani, hogy kirakatban leélt életeddel nem vagy azonos. Ez neki se fontos, de nekik se, akik hozzá hasonlóan sose törődtek valódi éneddel, mert sémák és előítéletek alapján eligazodni a világban mindig egyszerűbb.
Vagyunk, mert lenni kell. Mert elvállaltuk, avagy csernusdokisan bevállaltuk ezt az univerzális mértékkel mérve porszemnyi életet. Mert nincs egyébre módunk, mint teljesíteni mindazt, amire még születésünk előtt felesküdtünk, és mert a láthatatlan földi rendezővel ellentétben nekünk fontos az adott szavunk. Mert nem földi jutalmakért jöttünk ide, és nem földi mértékkel mérjük a földi történéseket.
De azért az irgalmát! Mindazok, akikért itt, a földön már az eddigiekben is sokat tettünk, emberszámba vehetnének bennünket végre! Tetteinket pedig elkezdhetnék az örök mércéhez mérni a sanda aktagyárosok, a rágalomáriákat kornyikálók korhadt rendszerével szemben.

A szerző újságíró