Pici, az óriás

A nehézsúly, az óriások csatája minden küzdősportban kiemelt, már-már mitikus jelentőséggel bír, hát még egy olyan klasszikus, az ókori olimpiákon is szereplő sportágban, mint a birkózás. Aminek magyar kiválóságai eddig összesen 19 arany-, 15 ezüst- és 17 bronzérmet szereztek az újkori ötkarikás játékokon, s közülük egyetlen kétszeres bajnokként tényleg a legnagyobb vált a legnagyobbá: Kozma István. A közel kétméteres, száznegyven kilós Pici négy évtizede hunyt el tragikus autóbalesetét követően.

Ápol vagy eltakar? Kozma István-emlékverseny: ifjú birkózóként akkor még úttörő korcsoportban többször indultam e viadalon a nyolcvanas évek elején. Természetesen hallottam a névadóról, de csak jóval később merült fel bennem, nem biztos, hogy a sportág egyetlen kétszeres olimpiai bajnokának emlékét egy hazai utánpótlás-esemény szolgálja a legjobban. Azóta még ez is megszűnt, mint Kozma egykori klubja, a Vasas szakosztály-igazgatója, Bódi Jenő érdeklődésünkre elmondta, évek óta a piros-kékek szervezte diák országos bajnokság viselte a nehézsúlyú legenda nevét, de idén a hazai szövetség elvette tőlük a rendezési jogot. Öszvérmegoldásként a hét végi Matura Mihály junior nemzetközi emlékverseny nehézsúlyú küzdelmeinek „átkeresztelésével”, illetve az Új köztemetőben található sírjának múlt pénteki megkoszorúzásával tisztelegtek sporttársai a negyven esztendeje, 1970. április 9-én elhunyt Kozma István előtt.

Teljesen jellemző magára Kozma Istvánra, sporttársaira, barátaira, hogy amikor két másik birkózólegendával, Polyák Imrével és Varga Jánossal elevenítettük fel a nehézsúlyú klasszis emlékét, mindketten úgy búcsúztak: köszönik, hogy írok róla.
Róla, aki persze Pici becenevével ellentétben nagy volt, nagyon nagy: százkilencvennyolc centi és fénykorában száznegyven kiló. A magassága már tizenhét évesen, 1956-ban is megvolt, s a gömbérzéke is, nem véletlenül lehetett a magyar ifjúsági kosárlabda-válogatott tagja. A palánk alól Keresztes Lajos, az 1928-as amszterdami olimpia aranyérmese csábította el a szőnyegre. A fáma szerint a jó szemű tréner a Vajda Péter utcában szólította le a langalétát, aki, bár megígérte, napokig a birkózóterem felé sem nézett. Keresztes újra elsétált az első találka színhelyére, amelynek közelében Kozma lakott, s amikor másodszor is összefutottak, egy atyai pofonnal teremtett rendet az ifjú fejében: „Ott kezdődik az ember, hogy betartja a szavát!” Nehezen elképzelhető jelenet, amikor az annak idején könnyűsúlyú, mokány Keresztes nagyot nyújtózkodik és lekever egyet a számára még ismeretlen óriásnak…
A lényeg, hogy a „rábeszélés” hatott, s Kozma első birkózóversenyén 1957 nehézsúlyú ifjúsági bajnoka lett. Aztán 1959-ben, húszévesen a felnőtt ob-n sem talált legyőzőre, 1960-ban pedig a római olimpián mutathatta meg magát, s csak kevéssel maradt le a dobogóról. Az 1961-es jokohamai vb-n már bronzérmet, egy évvel később az egyesült államokbeli Toledóban pedig világbajnoki címet szerzett. Egyenes vonalú egyenletes mozgás – hogy egy fizikából ismert kifejezést használjunk, ám a nehézsúlyú birkózás nem csak fizika, bár igazán számít az erő. Pici az 1963-as helsingborgi vb-n csupán ötödik lett, de nem is ez fájt neki leginkább, hanem egy kép, amely bejárta a hazai sajtót, s az látszik rajta, hogy szovjet riválisa, Anatolij Roscsin visszahúzza őt a szőnyegre, mintha a menekülését gátolná meg. Pedig Pici nem volt gyáva… Abban az évben időlegesen a válogatottól is eltanácsolták, mert állítólag túlságosan éreztette társaival fizikai fölényét, s több edzésről elkésett.
Kozma innentől fokozott erővel készült a tokiói olimpiára, fekvenyomásban például napi 52 tonna volt az összadagja, 90-125 kilós tételekben, ötös szériákkal. Nagy igyekezetében aztán majdnem kútba esett a szereplése, mert megsérült a térde. Két napig az ágyat nyomta, miközben csapattársai már elutaztak a japán fővárosba. Ám ő sem maradhatott itthon, s a többi már történelem: a japán Szugijama, a török Kaplan és a német Dietrich testén át a döntőbe jutott, ahol a Roscsin elleni döntetlen neki kedvezett. Feldobálni nem tudták a többiek, pedig Zsivótzky Gyula, Varju Vilmos és több más erős atléta próbált segédkezni. Éppen aznap, október 19-én ért a csúcsra, amikor a sportág másik magyar klasszisa, Polyák Imre, aki három korábbi olimpiai ezüstjét váltotta Tokióban aranyra. „Közvetlenül előtte döntőztem, megbeszéltük, hogy az öltözőben marad, nehogy túlizgulja magát a saját meccse előtt. Szólítottak, bementem a terembe, s mit látok? Pista már ott áll a szőnyeg mellett. Nem bírta ki. Megértettem, akkoriban mi egymásért is birkóztunk, nem csak magunkért” – mesélte érdeklődésünkre Polyák. Ő találta fel a vulgárisan találó „teleszart zokni” kifejezést a nehézsúlyúakra, ám érdeklődésünkre Kozmát kivette e halmazból: „Ő erős volt, hajlékony, lendületes, jól használta ki a fizikai fölényét. Tudott birkózni.”
Még szép, s ezt a későbbiekben is bizonyította: 1965 – vb-ezüst, 1966 – vb-arany, Eb-ezüst, Év birkózója cím, 1967 – vb-arany, Eb-arany, Év sportolója cím! Az 1968-as mexikói olimpia előtt nagyon neki állt a zászló, de megint sérülés hátráltatta, már a játékok színhelyén zajló akklimatizáció idején rácsapták az ujjára az autóbusz ajtaját, a gennyesedő sérülést műteni kellett. Ám ez nem állíthatta meg, mint ahogy a román Busoi, a japán Iszagoi, a finn Uytterhägha, a bolgár Petrov, s szokásos módon Roscsin sem, az újabb döntetlen a szovjettel meghozta a második ötkarikás aranyat. S a változatosság kedvéért megint egy napon egy másik magyar klasszissal, Varga Jánossal. „Egy hónappal idősebb vagyok Picinél, ezért mondtam neki mindig, hogy mi van, kisöcsém, erre azt válaszolta: eltiporlak! Persze nem tette, jobb haverok voltunk annál. 1958-ban a tatai edzőtáborban találkoztunk először, mindketten megkaptuk a beavatást, a seggrevágásokat a többiektől. A pályafutásunk szinte párhuzamosan haladt, Mexikóban ő birkózott előbb, aztán én is nyertem, előtte meg a focisták, úgyhogy volt nagy ünneplés. De Kozma nem ivott, távol állt tőle a szittyózás” – emlékezett Varga.
Utóbbit azért érdemes hangsúlyozni, mert 1970. áprilisi autóbalesetét követően felvetődött, hogy ittasan ütközött a 15-ös busszal a Honvéd és az Alkotmány utca sarkán. Ünnepelt sportolóként komoly tényezőnek számított a pesti társasági életben, az éjszakában, de neki nem kellett pia a bohémsághoz, vidámsághoz. 1969-ben szüneteltette pályafutását, sütkérezett a népszerűségben, de amellett a szakdolgozatára is készült a TF-en. Aztán edzésbe állt, az 1970-es Felszabadulási emlékversenyt megfázása miatt mégis kihagyta. Azért ott volt a szőnyeg mellett, majd hazafuvarozta edzőjét, Keresztes Lajost, s utána állítólag a Ruttkai Éva–Latinovits Zoltán színészpárhoz igyekezett egy húslevesre. Nem érkezett meg, mert figyelmen kívül hagyta a piros lámpát… Jellemzően maga feszítette ki a kocsija ajtaját, de aztán elájult, tíz bordája tört, többek között megsérült az egyik veséje, s ez vált végzetessé, hiszen kiderült, a másik nem működik.
A baleset után barátai a Váci utcai lakásáról cipelték a kórházba az ágyát, hogy elférjen, de csak öt napig feküdt ott, több műtét sem tudta megmenteni.
Előző év novemberében töltötte be a harmincat.