Pintér Béla és a vér mítosza

Kerecsendi Kiss Márton Az első című, meglehetősen didaktikus darabjából viszonylag jó film született 1944 gyilkos nyarán. A történetben az asszonynak nem lehet gyereke, csak egy rendkívül súlyos, életveszélyes műtét árán. Bonyolítja a helyzetet, hogy feltűnik a férj korábbi szeretője, karján közös gyerekükkel, akit „szégyene miatt” üldöztek el falujából. A tragédia közeli, ám harmóniában feloldódó utolsó képkockákon a fattyút örökbe fogadja a fiatal házaspár, a barnaképű, kikapós parasztmadonna pedig a sokgyermekes sánta szomszéd oldalán talál menedéket.
Tematikájában és sajátosan magyar levegőjében meghökkentően közeli rokona Az elsőnek Pintér Béla legújabb darabja, a Szutyok. Az azóta eltelt illúzióvesztő, a korábbi hazug idill helyett bizonytalanságot, kietlenséget adó időszak tapasztalataiból táplálkozó, kesernyésen abszurd iróniával átszőtt szüzsé ugyanúgy kezdődik. A hegyvidéki faluban élő Irén (Szalontay Tünde) és Attila (Friedenthal Zoltán) hiába vágyik gyerek után: az asszony méhét egy operáció közben fellépő komplikáció miatt eltávolítják. Örökbe fogadnak két fiatalkorú cigány lányt. Anitát (Enyedi Éva) némi idegenkedés után a helyiek is megkedvelik, míg egykori barátnője, Rózsi, gúnynevén Szutyok (Szamosi Zsófia) közutálatnak örvend. A helyzetet alapvetően megváltoztatja, amikor kiderül, Anita törvénytelen gyereket vár Attilától, a nevelőapjától. Innen egyenes az út a totális széthulláshoz, a kettős gyilkosságban manifesztálódó pusztuláshoz.
Pintér Béla most, ahogy azt Nietzsche megfogalmazta, nagyjából vérrel és mondásokban ír. Ennek következménye: a mű szinte parancsszerűen elvárja, továbbfűzve a gondolatot, hogy ne csak elolvassák/megnézzék, hanem a „könyv nélkül betanulják”. Belső működése, sokrétűsége miatt ez bizonyos értelemben nézői kényszerré válik. Ez pedig szépen korrelál az évkört atavisztikusan végigjáró alkotás legfőbb vezérfonalával, a vérmítosszal. Ennek különböző megjelenési formáiból pedig bőven van a kétórás előadásban. A főhős Attila rendezte népballadából született, a falusiak által előadott darabbeli darab, amely egy fesztiválon is sikert arat, a keresztény megváltás némi pogány ízzel átszőtt – a Pintér-opus metaforájának is tekinthető –, slágerrel elidegenített főmotívumát állítja középpontjába a széttépett gyermek vérében fürdő farkasok képében. Az újpogány vérgondolat manifesztálódik az őt övező utálatban magyar gárdistává kaméleonozódott Szutyok dermesztő megjelenésében és vulgárfasizmusában. Eszünkbe juthatnak a nevelőanya korábbi szavai is, amelynek gyökere szintén testnedvekről alkotott ősi ideák pórias, kegyetlen megjelenítése: „Szutyok rossznak született eleve. Förtelem. Mindenki tehet arról, milyen az arca”, vagy akár a cigány lány misztifikált, belső parancsra, extázisban (mintha a vére dobolta volna) végrehajtott lopása. Ez utóbbinak releváns párja és cáfolata a brutális jelenet, amikor a zsidónak kikiáltott férfi égeti el a kemencében a rohamosztagost. A megváltás reménye csak látszólag foszlik szét, hisz a jövőnek marad egy, a túlélést biztosító, de a „vérvonalat” megszakító, örökbefogadott csecsemő.
A dramaturgiailag kiérlelt, alaposan végiggondolt alkotásban a humorban túlcsorduló pillanatnyi üresjáratokban néhányszor leheletnyit megbillen az egyensúly, de ezt a színészi játék szokásos kiválósága gyakorlatilag semlegesíti. Született egy mű, amelyet sokrétegűsége, folyamatosan reminiszcenciákat ébresztő gondolatisága Pintér nagy alkotásainak élvonalába emeli. Cáfolva egyúttal az alkotói válságról szóló sajtóbeli híradásokat is.
(Pintér Béla: Szutyok. Pintér Béla és Társulata)