A színművészetit követően rögtön a Pesti Magyar Színházhoz szerződött. Mi volt a választás oka?
– Viszonylag hamar egyértelmű lett, hogy itt akarok dolgozni. Másodéves voltam, amikor Iglódi István, a Pesti Magyar Színház akkori igazgatója felkért Tamási Áron Ábel című zenés színpadi játékának a címszerepére. Aztán a Lars von Trier filmje nyomán készült Hullámtörés előtti próbafolyamat végképp meggyőzött arról, hogy itt bármit meg lehet valósítani, a színvonal kizárólag rajtunk, alkotókon múlik. Szimpatikus lett az a népszínházi vonal, amit a Pesti Magyar Színház képvisel. Egy színésznek jót tesz, ha minden műfajban kipróbálhatja magát. Ebben a színházban olyan értékes emberek vannak, akiktől csak tanulni lehet, de kialakult egy erős mag, amelyik szeretné megújítani a színházat. Itt minden adott ahhoz, hogy színésszé váljunk.
– A Pesti Magyar Színház mellett vannak más munkái is?
– Szívesen dolgozom együtt a HOPPart társulattal; ők az utóbbi Ascher-osztály tagjaiból alakult csapat. Nyáron Shakespeare Coriolanus Brecht-féle átiratát állítjuk színpadra. Mivel mindannyian kőszínházi tagok vagyunk, így ezekre a próbákra éjjelente és nyáron jut csak időnk.
– Az egyetemen elvégezte a bábszínész szakot is. Kényszerválasztás volt ez, vagy valóban kötődik ehhez az egyébként nálunk hányatott sorsú műfajhoz?
– A Kolibri Színházban szerettem meg a bábozást. Amikor felvételiztem, magától értetődő volt, hogy bábszakra jelentkezem. Sajnos sokakban kényszerképzet él erről a szakmáról: sokan csupán kisegítő műfajnak tekintik a bábművészetet, mivel az elmúlt évtizedekben lebutították. A szocializmusban úgy tartották, hogy ez csupán a színházra nevelés egy formája, amely vizuális világával képes hatni a kisgyerekekre. A bábozás azonban nem csak erről szól. Ha megnézzük az igényes bábszínházi produkciókat – nem csak külföldön –, akkor látható, hogy a prózai színházhoz képest nemcsak vizuális élményt nyújt, hanem más gondolati síkokat képes megmozgatni. Itthon gyerekcipőben jár a műfaj, hisz ötven évig altatták, de mostanában végre kezd utat törni magának.
– Vannak ilyen típusú munkái?
– Az egyetem óta kevés bábelőadásban tudtam részt venni, de nem szeretnék pályaelhagyó lenni. Hiányzik ez a műfaj: ahogy bábszínészként megtanultam bánni a tárgyakkal, azt prózai művészként tudom hasznosítani, de az aktív gyakorlásra már sajnos nem jut időm.
– Pályája elején két évig kórházi kezelésre szoruló gyerekeknek próbálta bohócdoktorként megszépíteni a napjait.
– Húszéves koromban találkoztam a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvánnyal. Közel állt hozzám az az elv, amit ők képviselnek, ezért vágtam bele ebbe az embert próbáló feladatba. Súlyos lelki teher egy ilyen munka, amely bárkit megviselne, de Greifenstein János, az alapítvány művészeti vezetője jó példát mutatott, hogy akkor, abban a pillanatban, amikor ott vagy a gyerekekkel, csak a feladatra szabad koncentrálni. A főiskola miatt abba kellett hagynom, de remélem, eljutok odáig, hogy újra belevágok.
– A teátrum új vezetése, Őze Áron, Sipos Imre és Guelmino Sándor nemrégiben Molnár Ferenc Liliom című színművével mutatkozott be.
– A Liliom jó műhelymunka volt. A legkisebb szereplő is ugyanolyan koncentrációval és szívvel dolgozott, mint a főszereplők. Úgy sikerült az előadás, ahogy mi akartuk megvalósítani. Liliom szerepe nagy lehetőség volt. A felelősség félelmet is szült bennem, de a rendező, Guelmino Sándor és a partnereim sokat segítettek a próbák során.
– Ön hogy látja, milyen útra lép most a színház?
– Nehéz lesz kitörni abból a skatulyából, amely minden értéke ellenére évtizedekig meghatározta a Pesti Magyar Színházat. Minden színész életében szerencsés, ha valami új születésekor ott lehet, és a vezetéssel, azokkal, akikkel egyet gondol, együtt verekedheti végig magát az úton.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
